A bukovinai székelyek rövid története az áttelepülésig
szerző: admin kategória: Nincs kategorizálva, tags: bukovinai székely, történelemA magyar történelem sajátosan sok szomorú fejezetében a legtöbb történelemírónk csak néhány sort szentel annak az eseménysorozatnak, melynek következményeként a mádéfalvi veszedelem címen ismert székelymészárlás történt. Ahhoz, hogy a bukovinai székelyek sorsát elfogulatlanul megismerhessük. a mádéfalvi veszedelem előzményeinek, lefolyásának és következményeinek ismerete is szükséges.
A törökök kiűzetése és Rákóczi Ferenc szabadságszerető kurucainak legyőzetése után a bécsi császári palotában Mária Terézia irányítja az Osztrák Összbirodalom sorsát s női ösztönszerűséggel párosult politikai rafinériájával nemcsak az osztrák és cseh, hanem a magyar főnemességet is maga mellé állítja.
Bécs lesz a világ közepe – legalábbis a szegény magyar szemében – mert Magyarhon számára ezután nem Konstantinápolyból, hanem Bécsből küldik nyakára urait, parancsolóit. A helyzet tehát lényegében csak annyit változott, hogy a törököt felváltotta a német.
Erdélyben ez a változás veszedelmesebb, mint Magyarországon, mert megszűnt az önálló erdélyi fejedelemség s ezzel együtt megszűnt az a mentsvár is, ahol másfél évszázad viharában gyakran oltalmat talált a szerencsétlen magyar. 
A fejedelmi címet az osztrák császár, magyar király, de igazából „császárasszony” Mária Terézia viseli, aki összbirodalmának békéjét és jólétét tábornokai révén Erdélyre is kiterjeszti s hogy a nyomorgó, elszegényedett népet azzal akarja megörvendeztetni, hogy nagyfejedelmi rangra emeli Erdélyt. Nem véletlen. hogy éppen Erdélyre esett ez a királynői kegy. Keleten egyre erősödik az orosz-török viszály, melynek következményei kiszámíthatatlanok s könnyen hozhatnak meglepetést a nagyhatalmi pozícióját féltve őrző Mária Teréziának. Erdély tehát a birodalom végvárának hízelgő címét kapja, és különösen a Székelyföld szorosait, hágóit a császári tábornokok meg akarják erősíteni. De úgy, hogy azok a katonák, akiknek a szorosok, hágók védelmét el kell lássák, lehetőleg ne kerüljenek pénzébe a bécsi kincstárnak.
Ilyen elgondolások alapján, s főleg azért is, mert a nemesség abban az időben a katonáskodás helyett a jövedelmezőbb majorsági gazdálkodással igyekezett gazdaságilag megerősödni – tehát felkelő hadseregre számítani nem lehetett – a védelmet biztosító hadsereget a nép fiaiból akarták megszervezni.
A székely határőrség szervezéséről elektronikus könyv itt.
A bécsi udvarban kifundált szervezkedésére 1762-ben került sor, és annak végrehajtására Buccow tábomok, Erdély katonai parancsnoka kapott parancsot olyan értelemben, hogy az egész Keleti-Kárpátok vidékén szervezzen határőrséget és a katonának jelentkezetteket mentesítse a jobbágyi szolgáltatások alól. Erdély katonai és polgári kormányzása tehát a magyargyűlölő Buccow kezébe került. Mellette tevékenykedtek Bruckenthal Sámuel báró és gróf Nemes Ádám ítélőmester, majd később gróf Lázár János.
Észak-Erdélyben, a románok által lakott határvidéken a szervezésnek ez a módszere nem okozott nehézséget, mert a románok, hogy a jobbágyterhektől szabaduljanak, tömegesen jelentkeztek határőri szolgálatra.
A Székelyföldön azonban más volt a helyzet, mások voltak az adottságok. A székelység ha szegény is volt, már eredetileg „nemes nemzet” kiváltságot élvezett, éppen a határőri szolgálataiért, melyet az Árpád-házi királyok óta saját tisztjei vezetésével, saját felszereléssel végzett. Tehát a jobbágyi terhektől való mentesítés ígérete számára semmit sem jelentett. Az viszont, hogy az új határőri szervezetben német tisztek parancsnoksága alá helyezzék, német vezényszóra fogják s császári katonaruhát kelljen viselnie, ellenszenvet keltett. Tehát nem fogadta el a Generál Kommandó (császári katonai parancsnokság) fel-hívását, hanem feltételekhez kötötte a részvételét s egyben kérte, hogy ősi szabadságjogait írásban is biztosítsák. Legfőképpen pedig kérte, hogy ősi szervezettségét ne háborgassák, saját tisztjeit hagyják meg, és saját ruhájában (viseletében) magyar kommandóra katonáskodhassék, hazája határain kívüli hadviselésre pedig ne kényszerítsék.
A székelyek kérését, melyet írásban is beadtak az illetékes szervekhez, nem vették figyelembe s azt még válaszra se méltatták, sőt minden erre vonatkozó tárgyalástól mereven elzárkóztak. Hatalmi szóval kezdtek a terv kivitelezéséhez, beszüntették az eddig önkéntesnek hirdetett toborzást, s a kényszersorozást Csík és Háromszék megyékben megkezdték.
A további fejleményeket Makkay György: „Erdély története” című könyvéből idézem.„Rövid idő alatt áttekinthetetlen zűrzavar hatalmasodott el a Székelyföldön, Buccow nem tudott rendet teremteni s 1763 végén a királynő Siskovics József altábomagyot nevezte ki biztosnak, melléje adva gróf Lázár Jánost, gróf Bethlen Miklóst. Az új bizottság most már bevallottan kényszert alkalmazott, nem csak a szívesen jelentkező jobbágyokat, hanem a lófőket, darabontokat (lovas, gyalogos székelyeket) szabadosokat is besorozta, akiknek a határőri szolgálat nem hogy könnyebbséget nem jelentett, hanem eddigi terheiket csak növelte. A közhangulat ezek után szinte osztatlanul a toborzó hatóságok ellen fordult, még a jobbágyok egy része is úgy kezdett vélekedni, hogy nem lehet az jó, amit erővel akamak a népre tukmálni.”
A hosszú téli estéken összehangolódott a székely nép, s a Gyergyóból Csíkszékbe érkező sorozóbizottság elől a férfiak havasi szállásokra vonultak.
Ekkor követte el Siskovics a legszégyenteljesebb hibát és ezzel vett tragikus fordulatot az eddig inkább duzzogásszerű ellenállás. Siskovics katonáival összetereltette a sorozáson meg nem jelent székelyek feleségeit, gyermekeit és csikorgó, vad hidegben, övig érő hóban a havasokba kergette őket azzal a paranccsal, hogy amíg a férfiakat nem hozzák sorozásra, ne merészeljenek falvaikba visszatérni.
A császári tiszt arra számított, hogy ilyen embertelen módszerekkel megtöri a népet. Intézkedései azonban még növelték az ellenállást. Az erdőt járó háromszékiek hamarosan hírt szereztek csíki testvéreik sanyargatásáról, s a császáriak módszerein felháborodva nem csak élelmiszerekkel látták el a havasokba kényszerült népet, hanem arra is vállalkoztak, hogy közös tiltakozó gyűlésre csoportosan eljönnek Mádéfalvára.
Mint fontos tényezőt hangsúlyozni kell, hogy még a hivatalos osztrák vizsgálóbizottság okmányai szerint is az ellenállás passzív jellegű volt és a székelyek semmiféle fegyvert nem vettek igénybe. De nem is gondoltak fegyveres ellenállásra a jóhiszemű emberek, akik abban bizakodtak, hogy a királynő asszonyi, anyai szívét írásos kérvényezéssel megpuhítják, s igazuk kiderül és a hatóságok igazságtalansága bebizonyosodik. Ilyen előzmények után 1764.január első napjain tömegesen jöttek haza, falvaikba a havasokra üldözöttek és tömegesen jöttek a háromszékiek is Mádéfalvára, 
hogy ott a kérvényezés, deputációzás részletkérdéseit közös gyűlésen megbeszéljék, a kérvényeket aláírják és elküldjék „a legmagasabb helyre”.
A gyűlés résztvevőit a mádéfalvi székely családok szíves szeretettel vendégül látták, házaikban szállásolták el, és az egész nap tartó tárgyalás után azzal a tudattal tértek pihenőre, hogy másnap a még hiányzó írásbeli munkákat is elvégzik, befejezik.
Siskovics, aki állandóan kémleltette a székelyek mozgását, tudomást szerzett a mádéfalvi gyűlésről. Azt hitte, valami dicsőséges haditényt hajthat végre, s január 6-án, vízkereszt napjának korahajnalán, még derengés előtt gyalogos katonasággal. huszársággal és tüzérséggel bekerítette Mádéfalvát s rászabadította a császári katonaságot az alvó székelyekre.
A gyanútlan nép ágyúzásra, puskaropogásra ébredt. Nem tudták elképzelni, hogy az orvtámadást milyen erők hajtják végre, és a bátrabbak kimentek az utcára, hogy tájékozódjanak, mások – főleg azok, akiknek házát ágyútalálat érte – menekülni próbáltak. Ekkor szabadították rájuk a lovasságot.
Borzalmasan gyalázatos volt eza lovasroham. Asszonyokon, gyerekeken is keresztülgázolt.
S mire derengeni kezdett a Kárpátok felett, több mint kétszáz hulla hevert Mádéfalva utcáin a letaposott hóban és közel ennyien eltűntek az Olt jege alatt azok, akik a befagyott folyón keresztül szerették volna elérni a közeli erdőt. Reggelre csend lett. A temető csendje terpeszkedett a meggyalázott Mádéfalvára.
Néhány kilométerrel keletebbre, mint űzött vadak törtettek a Kárpátok rengetegében a menekülök, akik között sok volt a sebesült férfí, a férjét követő asszony és a szülőket követő gyermek. Hiányos öltözetben, élelem nélkül. Jó képzelőtehetség kell ahhoz, hogy ezeknek a menekülőknek nyomorúságos életét elképzeljük a januári dermesztő hidegben, az úttalan havasok világában, az örökös rettegésben. De megdermed az élet az egész Székelyföldön is, amikor a borzalmas ember-mészárlás hírét meghallják s híre terjed annak, hogy a császárnő személyesen rendelte el a vizsgálatot és a „lázadás” értelmi szerzőinek előkerítését parancsolta.
Megindulnak szimatolni a császári kopók. Sajnos néhányan a székelység közül elperdült érvényesülni vágyók, hatalmasok kegyét hajszoló árulók, akik képesek arra, hogy még a testvéreiket is eladják. Elegendő, ha valakinek családtagja, vagy rokona részt vett a mádéfalvi gyűlésen, máris elfogják, viszik a fogarasi, szebeni tömlöcökbe a székelyek százait.
A madéfalvi veszedelemről Nyírő József írt könyvet, itt olvashatjátok.
Aki idejében értesül a vádról, az menekülni próbál. Menekül a Mádéfalváról elűzöttek után és a havasi szállásokon csatlakozik hozzájuk. A tavaszi olvadás után kilopakodnak az otthon bujkáló családtagok, az asszonyok és gyermekek is. 
Létszámuk nem állapítható meg pontosan, de a későbbi létszámadatokból következtetve ezernél többen lehettek.
Elektronikus könyv a székelyek kivándorlásáról.
Ott gyülekeztek a csíki havasok legrejtettebb, legvadabb rengetegeiben, a Kárpátok nyugati oldalán. A keleti oldal mára moldvai román fejedelemséghez tartozott, ahol a bojárok voltak az urak. A bojárok pedig jól ismerték a székelyek munkabírását s nem szalasztják el a kedvező alkalmat, hogy birtokaikra olcsó munkaerőt szerezzenek. Tárgyalásokat kezdenek a menekültekkel és kedvezőnek látszó ígéretekkel, szabad költözködési joguk biztosításával becsalogatják őket „Móduvába.”
A bojár azonban még a hazai földesuraknál is elvakultabb kényúr. Megszokta népének mértéktelen leigázását jogaiknak semmibevevését, megfélemlített igénytelenségét, s a kezdeti ígérgetések után a székelyek erősen csalódnak. Nem kapnak igás állatot, szerszámot, amivel tudásuk szerint végezhetnék a munkát, de a hajcsárok eredményeket követelnek s megpróbálják erőszakkal kényszeríteni őket arra, hogy saját erejükkel műveljék meg a földeket. A helyzet tűrhetetlenné válik, és éppen a legkeservesebb lelki vívódások idején, több mint tízéves szolgai megalázottság után jön a felhívás, hogy a töröktől 1774-ben színmagyar hadsereggel megszerzett Bukovinába települjenek.
A Moldvából való áttelepítést egyes adatok szerint 1777-ben gróf Hadik András tábornok kezdeményezte. Más adatok szerint 1776-ban már megjelentek az első székely telepesek Bukovinában. Mikecs László könyve Kisvárdai Gyula okleveles bizonyítékai alapján ezt az eseményt így ismerteti. 
„Bukovina megszállását (1774-ben) Splényi báró tábornok intézte, színmagyar sereg élén. Az első székely telepesek 1776-ban jelennek meg Bukovinában. Ki hívta meg őket, ki vezérelte oda őket, nem lehet tudni. Oklevelek erről nem szólnak. Fogadjistenben a következő szájhagyományt hallottam róla: Az a katonavezér, aki apáinkat béhozta, magyar volt. Mikor ide béjöttek, így szólt hozzájuk: „Az legyen a határotok, amit egy lovas egy nap alatt körül tud nyargalni.”
Nagyon valószínű, hogy Splényi tábomok hívta meg azt a száz családot, akik 1776-ban Fogadjistent és Istensegítset, a két fohászszerű nevet viselő községet alapították a Szucsáva folyó partján, egymás szomszédságában.
Egyes állítások szerint a két község lakói a moldvai Szamoscából települtek át Bukovinába.
A betelepítés ezután 1784-ig szünetelt. Hadik András gróf, Erdély gubernátora ekkor tett javaslatot a császári és királyi udvari haditanácsnak, mint Bukovina és Galícia főkormányzója, hogy a Moldvába vándorolt székelyeket Bukovinába telepítsék.
A haditanács a javaslatot elfogadta és annak végrehajtását megparancsolta. „Bedeáus császári kapitányra hárult a feladat, hogy Moldvában felkutassa a kibujdosott székelyeket és őket szépszerével, ha szükségét látná erőszakkal is Bukovinába hozza.”
Amint a fenti idézetből látszik, az osztrák császári ház még mindig a parancsolgatás módszerét alkalmazta. Ezzel azonban ezúttal se ért el eredményt, mert a menekültek felkutatását I. Maurocordato moldvai fanarióta fejedelem megakadályozta s így a kiküldöttek dolguk végezetlenül tértek vissza.
Sokkal eredményesebb munkát végzett Mártonffy Mór minorita páter, aki Fogadjistenben és Istensegítsen lelkipásztorkodott s szőlővesszők beszerzésének ürügyével kereste fel a Foksán kömyéki telepeket. Tőle értesültek a székelyek szavahihetően a bukovinai település lehetőségeiről, követendő módjáról. El kell ismerni, hogy a császári parancsnokság ezúttal minden ígéretét betűről-betűre betartotta.
A hirdetett és a moldvai székelyekkel közölt feltételek az alábbiak voltak:
Ingyen háztelek és szántóföld.
Minden gazda napi 6 krajcár, gazdasszony 3 krajcár, gyermek 2 krajcár pénzbeli járandóságot kap a kincstártól, amíg a tényleges település megtörténik, illetve „amíg életmagra kapnak.”
Minden családnak kiutalnak 50 forintot gazdasági felszerelésre, kamatmentesen.
Minden család kaphat 20 forintot gazdasági felszerelésre, kamatmentesen, 5 évre.
Minden község, ha ötvennél több család van, államköltségen épített templomot kap lelkipásztorral.
Mikecs adatai szerint a Moldvába történő kivándorlás három nagy csoportban történt. 1784. november 8-án, november 30-án és 1785. január 2-án. Addig, amíg a települési helyeket szemrevételezték, a már előbb betelepített két székely községben és a szomszédos 11 községben szállásolták el az új telepeseket. „Hadikfalvát 1785.június 5-én alapították ünnepélyes keretek között. Józseffalva messze, félre esik a többi székely teleptől.
Enzenberg (tábornok) 1785. szeptember25-ről jelenti megalakulását. Ide 60 családot telepítettek. 1786-ban, február 20-án kelt felterjesztésben kéri Mártonfí az ötödik székely község szükségszerű kijelölését – a meglévők már nem tudják befogadni a még mindig jövő telepeseket -, és ez az ötödik székely község lesz Andrásfalva.
A mádéfalvi híres ellenállók lassan sírba szállnak, a már bujdosás közben felnövekvő fiatal generációnak pedig keményen meg kell küzdeni az elvadult, vagy talán még sohasem művelt bukovinai földdel. Az államtól kapott kölcsönöket a székelyek takarékosan használják fel. Hajlékaikat a Székelyföldön szokásos „kaláka” rendszerrel a közeli erdők faanyagából maguk építik, maguk készítik a gazdasági szerszámok zömét s az akkori idők és az ottani lehetőségek szerint jól gazdálkodnak. 
Munkájukra emlékeznek a moldvai bojárok is, akik most jobban megbecsülik őket, mint akkor, amikor kiszolgáltatott árendásaik voltak s csépléshez, őszi betakarodáshoz meghívják, megfizetik a rendes napszámot, vagy részesedést adnak. Ez is elősegíti az új hazában való gyarapodást, a régi kerékvágásba való visszazökkenést.
Lassan hegedni kezdenek a sebek. Az idő elmossa a szomorú emlékek egy részét, a hatóságok részéről megnyilatkozó, nem egészen önzetlen segítő szándék óvatos bizalmat ébreszt az emberekben. Kezdik hinni, hogy tényleg vége szakadt a bosszúra éhes üldözéseknek. Csak egyet nem értenek. Miért nem jutnak közelebbi kapcsolatba az otthon lévőkkel? Mert az még érthető volt, hogy nagy a távolság, és az akkori közlekedési viszonyok között hetekbe telt volna a régi hazát megjárni, de azt már nehezebb szívvel tapasztalták, hogy a császári hatóság éberen fígyeli, hogy kikkel érintkeznek, hová mennek, kik látogatják őket, s ha hazai emberek érdeklődnek utánuk, azokat eltanácsolják.
Helyzetük általánosságban se nem jobb, se nem rosszabb az osztrák birodalom többi lakójáénál. Ott, ahol a közelben nagybirtok van, ott gonosz a bánásmód. llyen helyzet lázítja a Józseffalván lakókat, akik kiszolgáltatottságuk miatti elkeseredésükben részben visszaszöknek Moldvába. Telephelyeiket a falu akkori urai románokkal telepítik be, s így a tiszta székely faluból vegyes lakosságú település lesz.
A jobbágyfelszabadítás a földesúri visszaéléseket nagyrészt megszünteti, és a székely falvak élete felfelé ível. Nehézséget mindössze az okoz, hogy a nagy szaporulat, a nyolc-tíz gyermek, sőt tizenöt gyermek miatt a birtokok felaprózódnak. Becsületükre szolgál azonban az, hogy a birtokfelaprózódás miatt nem kezdtek egyke rendszert, hanem inkább az igényeket csökkentették, még jobban megfogták a dolog végét, és külső szolgálatokra is vállalkoztak. A túlnépesedés okozta nehézségeken a századfordulóban Magyarország is próbál segíteni. Erdélybe Déva vidékére és Dél-Magyarországon a Duna mellé visszatelepítést szerveznek most már az osztrák kormánnyal kötött közös megállapodás alapján. A bukovinai sziget székely szaporulata azonban csakhamar újratelepíti a régi hazába visszatértek üresen maradt hajlékait, s az Al-Dunától egész Dél-Amerikáig ismét jut az újabb népfölöslegből. Sebestyén Ádám írása a kirajzásól.
Az al-dunai hazatelepítés az Al-Duna szabályozásának idején, 1883-ban történt.
Úgy kezdődött, hogy a bukovinaiak küldöttséget indítottak Magyarországra, és kérték a hazatelepítésüket. Itthon a milleneumi gondolattól fűtve, de bizonyos politikai mellékgondolatoktól is vezérelve Tisza Kálmán kormánya felkarolja a hazatelepítést, s 1883. március 30-tól május 11-ig, mintegy 4000 embert hoznak át Magyarországra. Ezeket a székelyeket Pancsova vidékén, Hertelendyfalván, Sándoregyházán és Nagygyörgyfalván telepítették le. Az új lakhely azonban veszedelmesen benne volt a Duna árterületében, s onnan megelőzőleg már sváb és tót telepesek megszöktek, mert munkájuk hiábavalónak bizonyult. Így járnak később a székelyek is, akik 1888-ban részben visszatérnek Bukovinába, részben a bácskai, sváb és horvát falvakban húzódtak meg, ahol későbbi időkben felszívódtak, beolvadtak.
Az aldunai áttelepülésről itt olvashattok többet.
Az erdélyi visszatelepítés szerencsésebb volt. Ezt 1883-tól kisebb megszakításokkal 1910-ig bonyolították le. Főleg Gyorokra, Dévára, Vajdahunyadra, Babsára, Vicére, Magyarnemegyére, Marosludasra, Sztrígyszentgyörgyre és Csernakeresztúrra telepítettek mintegy 5500 embert. 
Ezt a csoportot szokták általánosságban dévaiaknak nevezni. Megemlítendő még, hogy az Al-Duna vidékére települtekkel a Bukovinában maradottak alig tartottak kapcsolatot, viszont a dévaiakkal a kapcsolat végig megmaradt, egymást számon tartották. és a dévaiak közül többen csatlakoztak a bukovinaiakhoz, amikor 1941-ben a Bácskában, majd később Tolna, Baranya és Bács-bodrog megyékbe települtek.
A székelység nem felejtett: századunk fordulóján Csík-Madéfalván hatalmas kőoszlopot állított, amelynek tetejére kitárt szárnyú turulmadarat helyezett. A kőpiramis alján, egy táblán írás olvasható: SICVLICIDIVM. 
Misztikus módon jelent mást is. A sors különös rejtvénye az, hogy ha a szó nagybetűinek római számértékét kivetjük, azok összege éppen 1764, a madéfalvi veszedelem esztendeje.
Nagyon érdekes és elgondolkoztató, nagyrészt hiteles létszámadatokat sorol fel Mikecs László a népszaporulatra vonatkozólag. Feljegyzései szerint 1786-ban, amikor a Bukovinába telepítés befejeződött, 2687 székely élt az öt községben. Kiss Károly hadnagy adatai szerint 1824-ben már 5449-en voltak. Tehát egyetlen emberöltő alatt megduplázódott a létszám. Gegő 1838-ban 7-8000-re becsülte a létszámukat, de ez kicsit túlzottnak vehető. Viszont az 1880-as osztrák népszámlálás adatai hitelesek. Eszerint 9887 a létszám, s ugyancsak népszámlálás állapítja meg, hogy 1910-ben 11860-an és 1920-ban kereken 16000-en vannak.
Ha számításba vesszük, hogy a kétszeri magyarországi visszatelepítések alkalmával 11 000 embert hoztak haza, hozzávetőlegesen 1000 embervándorolt ki Amerikába és 1845-ben kolera, 1886-ban súlyos diftériajárvány és éhínség tizedelte a bukovinaiakat, nem tekinthetjük túlzásnak Oberding számvetését, amely szerint a telepítés kezdetén mutatkozó 2687-es létszámhoz viszonyítva 32000 főre tehető az 1939. évi létszámuk.
Az örvendetesen szép számszerű adatokon túl más dicsérendő érdemei is vannak ennek a népnek, 
s ezek között az érdemek között is a legnagyobb az, hogy közel kétszáz esztendeig töretlen tisztaságban megőrizte magyarságát. Pedig az első világháború után voltak idők, amikor nem engedték meg. hogy iskoláikban magyarul tanítsanak. Volt idő, amikor még a magyar könyvek, sajtótermékek postai szállítását is megtiltották, s teljesen elszigetelték nemcsak Magyarországtól, hanem az Erdélyben élő magyarságtól is. S az öt székely falu mégsem lett hűtlen sem anyanyelvéhez, sem népszokásaihoz, népi kultúrájához. Mint egy óceáni szigeten, magára hagyatva, elkülönítve élt, s ha különösen az első világháború utáni időkben mutatkozó általános kulturális fellendülésből önhibáján kívül le is maradt, de népiségét megőrizte, mentette és hűségesen átadta generációról generációra.
A százötven évet meghaladó idő alatt megszokják, megszeretik, de magukénak sohasem vallják Bukovinát.
Íme egy erre vonatkozó bizonyíték a népdalaikból:
Illik annak keseregni,
Ki világát búval éli;
Búval éli, úgy kesergi,
Szép hazáját távol nézi,
Távol nézi, úgy kesergi.
Édes hazám Magyarország
Bárcsak határod láthatnám,
Látom füstjét, de csak alig,
Hogy az égen feketéllik.
Bejegyzések (RSS)