Istensegítstől Hidasig 1941-2011

Kedves Olvasó! Ígéretemhez híven írok egy rövid élménybeszámolót a „Székely Tour 2012” kerékpártúráról. Igyekeztem tömören fogalmazni, mégis ilyen hosszú lett . Az oldal alján találhatjátok a fényképgalériát ami talán a szavaknál is beszédesebb.

A székely túra kezdőpontja Kovin volt. Nekem Pécsről kellet eljutnom oda, aminek a megszervezése egy kicsit nehezen ment, de sikerült.

Kanizsára lementem a kisebbik fiammal, Őt a nagymamánál hagytam majd másnap reggel Nagybecskerekre (Zrenjanin) levitt egy kanizsai ismerős. Ott találkoztam Kecskés Istvánnal aki a túra egyik résztvevője. Ő velem együtt kerékpárral indul el a gyülekezőpont felé. Hozzá csatlakoztam, szerdán 110 Km várt ránk. Az időjárás elég változékony volt a napokban, reméltük hogy jó időnk lesz, sajnos egy esőfront déli széllel szembejött és Tomisovac határában le is csapott ránk, hiába menekültük be az út melletti kukoricaföld szélén lévő kis fák alá sikeresen leáztunk gatyáig annak ellenére hogy az esőkabátokat elővettük. A front elvonultával, miután egy kicsit szárítkoztunk, megindultunk Pancsova (Pancevo) felé ami kb 80 km-re volt a kiindulóponttól. Az esőfront után a szél is lecsillapodott több kis települést érintve megérkeztünk Pancsovára. Itt Hertelendyfalva felé vettük az irányt, amely külvárosa a régióközpontnak. A településen egy erős bukovinai székely közösség él. A kerékpárról néztük a házait és templomait a székely tour első székely falujának majd a 2*2 sávos út melletti kerékpárútra tértünk gyanútlanul.

István integetett, hogy álljak meg, defektet kapott, mint utólag kiderült egy ördögtüske nevű növénytől, ami belepte a kerékpárút két szélét, amíg megálltunk kilyukadt az első kereke is, meg az én hátsóm is. 5 percen belül 3 defekt, erre nem voltunk felkészülve. Elszörnyülködtünk ezen az alattomos aknamezőn, nem tudom mennyien jártak hasonlóan, de a cél előtt 30 km-el éppen nem hiányzott, ráadásul Istvánnak csak 1 tartalékbelsője volt, szükség volt mindenképp segítségre, aki vásárol egy belsőt és kihozza nekünk. Kb 1-1,5 óra várakozás után Szabó Jóska barátunk meghozta belsőt, felszereltünk és indultunk tovább Kovin felé.

Próbáltuk a közel 2 órás kiesést pótolni ezért 25-26 Km/h val haladtunk, de este 6-ra így sem érhettünk oda, Székelykeve (Skorenovac) előtt néhány kilométerrel találkoztunk Dani Tiborral aki elénk jött autóval hogy ne húzódjon el az indulás miattunk. Megérkeztünk Kovinjba a Dani házhoz ahol már minden résztvevő ott volt rajtunk kívül. Gyors zuhanyzás átöltözködés után ettünk gyorsan egy tál ételt amíg berakták a kerékpárokat és a csomagokat a kisbuszba, az útleveleket előkészítettük, beszálltunk a kisbuszba és máris (kb 7-kor) indultunk Bukovina felé hisz több mint 15 -16 órás út várt ránk. Új emberként igyekeztem összeismerkedni a résztvevőkkel legalább néhány szóban. Inkább szerb nyelven beszélgettek egymással –azt mindenki ismerte- de gyorsan megtaláltam a magyarokat, a szerb barátainkkal is szót lehetett lehetett érteni angol nyelven.

Versecen (Vrsac) megálltunk, itt csatlakozott még 2 kerékpáros a csapathoz, meglepődtem hogy túra résztvevőinek majdnem fele 40 évnél idősebb. Elmentünk a temetőbe Dusán sírjához aki korábban állandó résztvevője volt a túráknak 2002-től. 2006-ban balesetben meghalt azóta édesapja jön a fiú helyett és a túra kezdetén mindig meglátogatják a sírt. A szürkületben sötétedő időben eszkatológikus volt a villámló, vihar előtti időben a sírnál elmondani egy rövid imát, a távoli morajlások mintha visszhagoztak volna valami üzenetet a sírnál valamennyiünknek. Beszálltunk a buszba, az addigi tágas hátsó üléssor megtelt elhelyezkedtünk és elindultunk. Batinnál átkeltünk a határon, éjfél környékén megálltunk Temesváron, utána alvás (amennyire lehetett), Besztercén álltunk meg tankolni, és a Borgói szorosnál a drakula vár/panzió tövében rövid pihenőre. Kb délután 1 óra körül érkeztünk Radócra, elfoglaltuk a szállást ettünk egy pár falást majd elmentünk 5-en megnézni a bukovinai székely falvakat. Hadikfalva (Domesti) volt a legközelebb, a régi utcák hangulatát a templom környékén találhattuk meg leginkább és a temetőnél. A régi székely temető emlékét egy kopjafa és 2-3 megmaradt sírkő mutatta körülötte gondozatlan gazos cserjés. A templom nyitva volt szerencsére. Az eredetileg római katolikusnak épült templom belülről román ortodox jelenleg. Próbáltunk keresni a múltból maradt emlékeket de az átépítők alapos munkát végeztek nem maradt semmi emlék a székelyek korából, onnan tudhatja a látogató hogy katolikus hogy az oltár – karzat oldalhajók nem emlékeztetnek semmilyen módon a kupolás orthodox templomokra.

A templomot kívülről bádogozták és az egyik fiatalember próbálta magyarázni románul nem lett volna szabad bemenjük a templomba. Irén próbált románul beszélni de kiderült hogy magyarul nagyon jól tud hisz marosvásáhelyi cigány a legény, név szerint Burcsa Máté. Mindjárt barátságosabb lett a magyar szótól. Ez az érdekes közjáték után murvaköves úton mentünk át Istensegítsre (Tibeni) ahonnan az én őseimnek nagy része származik. Ez mostanra egy kicsi falu, néhány régi ház és a széles rendezett utcák emlékeztettek a régi falu hangulatára, ahol nagyszüleim életük fiatalabb éveit leélték. Megkerestük a vasúti átjárón túl a domboldalba a régi temetőt. Itt meg a hadikfalvinál is rosszabb állapotok vannak : a földbuckákból lehet következtetni a régi sírhelyekre meg néhány megmaradt kődarabból.

Szomorúan vettük tudomásul hogy a mostani nép mennyire közönyös a múlt emlékei iránt és mennyire igénytelen (nem tudok jobb szót rá) . A templomot megkerestük. Nagypapám itt kántorkodott. Megilletődötten álltam a főbejárat előtt elképzeltem a vallási ünnepeken itt éneklő székely közösséget. Elraktam 2 marok földet otthonra. S már indulnunk is kellett tovább Fogadjistenre (Iacobesti) . Az idő közben eltelt csak megnéztük a falu bejáratánál a templomot és a magyar emlék keresztet és indultunk vissza a szállásra vacsorázni érjünk be legalább 8-ra mert szombaton 95 km és 3db 1100 méteres hágó várt ránk! Este vacsora után megérkezett a 3 craiovai román kerékpáros, minden résztvevő együtt volt.

Reggel összepakoltunk megreggeliztünk, egy közös csoportkép készült és elindultunk. Sucevita-ig komótosan, beszélgetve haladtunk 20-25-ös tempóban . Itt egy híres román orthodox kolostornál megálltunk egy rövid pihenőre, néhányan be is mentek megnézni ezt a kívülről várnak látszó épületet. Ezután elkezdett az út egyre meredekebben emelkedni, a hajtűkanyarok szerpentinné hajtogatták az utat. A fejünk felett hallottuk a lefelé ereszkedő teherautók motorhangját miközben lefelé tekintve az alattunk lévő útkanyarulatok melletti fenyőfák csúcsai néztek vissza ránk. Néhol 9-10%-os emelkedésű út kb 15 km keresztül tartott. Az elején nagyobb áttételekkel hajtottam, de gyorsan eszembe jutott a „lassan járj tovább érsz” bölcsesség,  kisebb sebességre kapcsolva pörgetve „kényelmesen” ballagtunk felfelé, a csapat szétrázódott, mindenki a saját tempójában haladt. Az első hágóra felérve a reggelinél elkészített szendvics igen jól esett. Szusszanás után gyönyörködtünk a kilátásban s megnéztük az emberi kézre emlékeztető szobrot. Miután mindenki megérkezett elindultunk, a hágó után az út meredeken kanyargott lefelé, és a gyakorlatlan túrázó váratlan döntési helyzet elé került: vagy enged a kísértésnek és nagy sebességgel száguldva élvezi az adrenalin mámort, vagy visszafogott tempóban csodálja a monumentális hegyoldalakat és gerinceket és élvezi az erdők fáinak erdei tisztásoknak az illatfelhőit . A 15-20 perces lejtmenet után kis hegyi falvakon keresztül gurultunk ahol az út ismét lassan de emelkedni kezdett miközben haladtunk Vatra Moldovitei felé. A kis falukból kiérve egy rövidebb (kb 5 km) de meredekebb szerpentinre értünk itt már előző emelkedőn használt kis áttételekkel pörgetve haladtunk felfelé. A szerpentin vége felé éreztem hogy a bal térdem egyre jobban fáj, meglepődtem és egy kissé meg is ijedtem, mi lesz a hátra lévő 9 napban ha beáll a térdem?

A hágón 15-20 cigány atyafi gyűjtögette az erdei vadmálnát/szamócát egy pocakos idősebb vajda/munkafelügyelő serény biztatása közepette. Szabó Jóska barátunk átsétált hozzájuk megnézni mit csinálnak megkóstolni a gyümölcsöt, ezek után próbáltak nekünk mindenfélét eladni cigányaink kevés sikerrel. Az eső közben néha elkezdett esegetni hol abbahagyta, jósolva a délutáni zivatart. Legurultunk a hegyről megérkeztünk Vatra Moldovitei –be a hegyi régióközpontba, csodálatos panorámát nézhettünk a szerpentinről, a kis hegyi város megbújik egy monumentális hegy tövében szemben egy csúcsos hegylánccal. A településről kiérve egy főútra kanyarodtunk ami Vatra Dornei felé vitt . A meredek lejtő után egy kis hegyi folyó völgyében haladtunk, az úton nagy volt a teherforgalom. Rövid sík rész után ismét kezdett emelkedni az út a bal térdem pedig határozottan jelezte hogy nem tetszik neki a hegymászás.

Közben beborult az ég és a távoli morajlások közeledtek. Az egyenes emelkedő út elvitt a nap utolsó hegyének a tövébe egy kb 5 km –es szép szerpentin aljára ahonnan 5-600 méteres egyenesek után hajtűkanyarokkal vitt az út felfelé a 3 sávos erdő nélküli szerpentinen. A csoport már jelentősen szétrázódott eddigre. Egyedül indultam neki a hegynek csepergő esőben, reméltem fel fogok érni száraz bőrrel, de a második tűkanyar utáni egyenesben megnyíltak az ég csatornái hiába bújtam az esőkabátba meg kellett állni, beszaladtam egy út menti kis fa alá de annyira esett hogy ronggyá áztam,  a szerpentin vízelvezetőin pedig zubogott lefelé a langyos esővíz. A hegyoldalból láttam hogy akik mögöttem voltak a szerpentin alján hol keresnek menedéket az ítéletidő elől. 20 percnyi várakozás után megindultam de kb 500 méter után meg kellett állnom nekikezdett megint esni. Eközben többen a hegy alján elindultak, nekirugaszkodtam –én sem vagyok papírkutya- felkiáltással folytattam a hegymászást. Mire felértem a hágó tetejére el is állt az eső. A mestecanisi faházak előtt mindenki örömmel csapott a másik tenyerébe, igen megcsináltuk mind a 3 hegyet.

A zötyögős úton kitörött 2 küllőm a fáradtság ellenére Attila és István készségesen kicserélte a nem pont azonos méretű tartalék küllőkre. Zuhanyzás, vacsora után próbáltunk szárítkozni de ködös párás időben erre nem volt sok esélyünk. A hegytetőn lévő faházból csodálatos panoráma nyílt előttünk : az alattunk lévő völgyben egy hosszú ködkígyó tekergett alattunk, körülötte monumentális hegyekkel. Reggelre ez a köd minket is teljesen beborított. Próbáltam egy helyi dolgozótól érdeklődni mikor lesz a vacsora, angolul nem beszéltek felhívták a camping tulajdonosát aki megkért hogy magyarul beszélgessünk aminek én nagyon megörültem.

Második nap reggelén összepakoltuk a vizes ruhákat kivittük a csomagokat a kísérő autóhoz, készítettünk egy közös képet a hágón, amiben egy üde színfolt volt egy nyargalászó paripa az úttesten, ezután elindultunk, a szerpentin közepén elkanyarodtunk Moisei felé a főútról. Ez az út nagyon rossz minőségű volt, aminek az elején még örültem is, nem lesz nagy rajta az autóforgalom, de ez az út oly mértékben kátyús volt hogy még Caucescu is megirigyelhette volna. Nem is kátyúk, kráterek voltak némelyik 40-60 cm szélességben 10-20 cm mélyen. A megszokott 20-25 –ös sebesség mellet is nagyon kellett vigyázni. Több kis falun haladtunk át, hegyi forrásoknál töltöttünk a kulacsunkba, megálltunk a hegyi patakok mellett megmostuk a lábunkat, fényképeztük a csodás hegyi tájat, egyik helyen birkapásztorok kutyái törtek ki az akolból az országútra, csak a nyeregből leszállva sikerült meghátrálásra bírni őket. Békés 20-30 km-es poroszkálás után az út határozottan elkezdett emelkedni, kanyarogni, elhagytuk a hegyi patak völgyét. Átértünk Szucsava megyéből Máramarosba. Ez az emelkedő emlékeztetett a tegnapi első hegyre itt is kb 14-16 km hegymenet várt ránk azzal a különbséggel hogy itt az út egyik fele a völgy felé nézett fenséges panorámát nyújtva az átellenes hegyek felé is. A bal térdem menetrendszerűen jelezte éles nyilallásokkal hogy nem kedveli a 8-9%-os hosszú emelkedőket. Miután megszoktam nem foglalkoztam vele. A hosszú szerpentin végére két hegycsúcs között kiértünk a túránk legmagasabb pontjára. Ez a hágó Stanke órája szerint 1518 méter magasan volt, mindkét irányban csodás panoráma tárult elénk.  A hosszú menet után az étel igen jól esett valamennyiünknek . Egy magas obeliszk tövében letelepedtünk ettünk és pihentünk. Egyikünk felfedezte hogy az árusok közt van egy korondi is. A bácsikával elbeszélgettünk jó volt magyar szót hallani. Már a hágón látszott hogy esőzóna felé haladunk, abban bíztunk hogy mire leérünk a hegyről elvonul, sajnos reményeink nem váltak valóra. A hegyről lefelé indulva óvatosan haladtam az alattomos kátyúk és gödrök miatt. A szerpentin után az út egy patakmeder mellett folytatódott, itt egy buszmegálló alá húzódtunk a megérkező eső miatt . Kb 25 percnyi várakozás után megindultunk a 20 kilométerre lévő Moisei felé. Az eső hol jobban, hol csendesebben de esett folyamatosan. Borsa-n megálltunk Irén kerékpárjának váltójához próbáltunk alkatrészt találni, de szombat délután nem sok esélyünk volt. Megérkeztünk Moisei-be egy román kis panzióba, kis faházakban kaptunk szállást a hegyi patak partján. Vacsora és fürdés után jól esett a pihenő a szaunát idéző kis faházban. Most meg tudtuk szárítani a Mestecanisban megázott vizes ruhákat.

A harmadik nap reggelén elindultunk Máramarosszigetre ami 78 km-re volt, hegyi menet nélkül .Utunk előre haladtával a hegyek az út mellett egyre kisebbek lettek. Vasárnap lévén a falusi emberek templomba mentek vagy jöttek. Volt ahol népviseltben, volt ahol már az elterjedt „made in china” ruhákban. Jó volt látni hogy a falvakban az idősebb és fiatalabb generációk együtt mennek istentiszteletre. Megálltunk Rónaszéken egy nevezetes sósvízű fürdőnél. Kecskés István barátunk aki nem tud úszni meglepődve tapasztalta hogy ebben a vízben nem lehet elsüllyedni annyira sós. Csodálkozva láttam hogy az autóbelépőt váltó helyi családok grillezgetnek az autójuk mellett, igazi piknikhangulat. Ilyen otthon elképzelhetetlen lenne! A víz ellankasztotta az amúgy is megerőltetett izmokat, a vissza lévő 30 km lehajtottuk bár jobban esett volna tovább heverészni a vízparton.

Máramarosszigeten egy szakiskola kollégiumában volt a szállás, egy idősebb magyar gondnok fogadott készségesen mesélt a helyi látnivalókról, a Tiszáról, a falukról, amelyeket még Mária Terézia idején alapítottak tudatosan keverve a népességet hogy ne törhessen ki felkelés a császár ellen 1 román 1 magyar 1 ukrán falu átlagban. A megérkezésünk után kb 2 órával eltörött a víznyomócső nem volt víz egész másnap reggelig. Szerencsére lezuhanyoztam és kimostam néhány ruhámat a szünet előtt. Kitört még 2 küllőm amit Attiláék gyorsan kicseréltek. Köszönet nekik!

A negyedik nap reggel sült kolbász és szalonna volt a reggelink, csináltunk szendvicseket is az útra mert bőségesen kaptunk. Összeszedtem a bőröket meg a maradékot a kutyáknak akik boldogan belakmároztak. Követtek is a kísérőautóig. Felraktam az esőkabátot a csomagtartómra meg a 2 szendvicset. Gyanútlanul elmentem a pumpáért, a többiek éktelen kacagására és a kerékpárom felborulására ocsúdtam fel a reggeli kábaságomból. Ezek a szemtelen kutyák a maradék ennivalókért hála megpróbálták lecincálni a szendvicseket a csomagtartómról, bizonyára érezték a ssült kolbászt a szendvicsekben. Hirtelen nagyon mérges lettem rájuk! Elindultunk Szatmárnémeti felé. Egy nevezetes helyen Szaploncán álltunk meg ahol egy vidám temető áll ami Románia szerte híres a sírkövekre faragott mókás történetekről. Nekem nem tetszett, egyrészt csak románul volt másrészt sehogy sem fért a fejembe a temetői vidám sztorizás. Furcsa lehet itt a hangulat mindenszentekkor. Jó tempóban haladtunk . Egy 600 méter magas hegyecskén kellett felkapaszkodnunk útközben. Szegény Kecskés István barátunk megkapta az n+1-ik defektjét. Le kellett volna cserélje még a túra előtt a külső gumijait . Fogadalmat is tett hogy Magyarországra érünk azonnal vesz külsőket. A tető után legurultunk egy sík völgybe ahonnan egyenesen haladtunk Szatmárnémeti felé. Livadán kb 25 kilométerre a céltól megálltunk, Kecskésnek megint defektje lett. A pihenőhelyünk mellett volt a Vécsey család egyik kastélya. Vécsey Károly az egyik aradi vértanú, akit az osztrákok utolsóként végeztek ki Aradon bosszúból a délvidéki sikeres utánpótlás elleni támadásaiért. A kastélyt egy helyi mezőgazdasági szövetkezet gépparkja mellett találtuk romos állapotban, a képek önmagukért beszélnek. Egy bosszantó intermezzó zavarta meg a pihenésünket, egy szemtelen magyar nyelvű cigány család koldult szörnyű erőszakosan, azt hitték nem tudunk magyarul, mert angolul, szerbül folyt a társalgás. Kénytelen voltam néhány keresetlen szóval tudtukra adni hogy örüljenek a néhány műzli szeletnek amit kaptak és álljanak arrébb.

Szatmárnémetiben egy lyceum-ban kaptunk szállást, bőséges vacsorát (spagetti), volt víz tudtunk mosni, tisztálkodni, az épület is jobb állapotú volt mint a korábbiak, hiába haladunk nyugat felé. A főtéren a helyi magyar televízió stábja fogadott minket, interjút készítettek a túra szervezőivel. Egy nagyon kedves helyi bácsi hideg üdítőt hozott a kitikkadt kerékpárosoknak, és megmutatta a város főterén álló Katedrálist, Schaffer János vértanú püspök emlékkiállítását. Vicces volt hogy a szállás felé haladva a történelmi főtér mellett épített román „főtér” középen az elmaradhatatlan szobor a csecsszopó farkaskölykekkel, csak épp a dákóromán nem volt köztük. A folyamatos betelepítés ellenére ez a város még mindig 45-50%-ban magyar lakosságú.

Meg tudtam nézni a portás televízióján Cseh Laci 200 vegyes döntőjét aminek nagyon örültem.

Az ötödik nap reggeli után elindultam Szabó Jóskával és Sztevo-val Nagykároly (Carei) és Érmihályfalva felé. Nagykárolyban megnéztük a Károlyi család kastélyát szépen fel lett újítva még 2003-ban Meggyesy kormány adta a pénzt Magyarországról. Biztos a „vörös gróf” családja kedvesebb volt nekik mint az aradi vértanútábornokok vagy a erdélyi fejedelmek ódon kastélyai. Groteszk látvány a kastéllyal szemben emelt szocreál tér egy Caucescu korszakbeli munkás szobor együttessel.

Nagykároly előtt haladtunk át Kismajtényon aminek szomszédja Nagymajtény. Itt tette le a fegyvert Pálffy tábornok 1711-ben az osztrákok előtt, ezzel fejeződött be a Rákóczi szabadságharc . Szomorú emlék, az út mellett Vitéz Mihály szobra éktelenkedett a románoknak itt is fontos hangoztatniuk a történelmi continuitast . Mellette van egy Decebal nevű falu, a dák törzsfő neve hogy került ide?

Érmihályfalva környékén lehetett valamikor Érdmindszent Ady Endre szülőfaluja ahol a Karácsonyi ének született hajdanán. Átértünk Magyarországra! Vámospércsnél az első kocsmánál azonnal megittunk néhány korsó hideg sopronit.

25 km múlva megérkeztünk Debrecenbe, István azonnal megvette a külsőket, azután nem is volt több defektje. A város szélén megálltunk, Fütyü Antal és családja nagyon kedvesen fogadott minket finom vörösborral, amit ők „egri bakavér”-nek hívtak. Szabó Jóska le is gurított hirtelen vagy 4 pohárral. A szállásunk egy középiskolai kollégiumban volt komfortos szép volt, más kvalitás a máramarosi vagy a szatmárnémetihez képest.

Fütyü Antal lánya Klára nagyon kedvesen körbekalauzolt bennünket a város nevezetességein miután elfoglaltuk a szállást. Vacsoráztunk és a 110 km után gyorsan elaludtunk. A szobában sikerült a legnyikorgósabb ágyat kiválasztanom éjfél környékén amikor kb ötödször ébredtem fel az ágy miatt a mellék helység felé tartva észrevettem hogy a 2. emeleten több szoba nyitva volt, az egyikbe lefeküdtem hogy kipróbáljam hogy nyikorog-e. Olyannyira jó ágy volt hogy reggel fél kilenc táján arra ébredtem hogy a nevemet kiabálják a többiek a folyosón, azt hitték hogy eltűntem. Ez az ágy tényleg kényelmes volt!.

Ötödik nap. A tegnap esti kedves idegenvezetőnk kisgyermekével csatlakozott hozzánk elkísértek minket egy darabon. A mai napon az cél Tiszafüred volt a 80 km sík területen. Klára a kislánnyal majdnem Hortobágyig jött velünk . Édesapja hazavitte egy kis tanyasi csárda mellől, mi felvettük az utazósebességet és utolértük a csoportot Hortobágyon. A híres 9 lyukú híd mellett megpihentünk, ettünk egy keveset, megcsodáltuk az egyik árus bicska kiállítását. Elindultunk és a visszalévő 40 km-t lehajtva megérkeztünk Tiszafüredre a helyi gimnázium Kossuth Lajos kollégiumába. Találtunk az épület közelében egy olyan hotspotot aminek a jelszava megegyezett a nevével+kl . Lehetett internetezni, mailt küldeni, facebookozni etc….

A rövid táv miatt már 1 óra körül megérkeztünk, megebédeltünk a helyi kis étteremben. Délután szabad program volt. Én először megfürödtem, kimostam az izzadt bringás göncöket, vettem egy hideg kakaót. Egyszerre érkeztem vissza a szállásra Balla Gyurival aki pont akkor érkezett meg Szolnokról a helyi túrakerékpáros klub képviseletében (Gördögök). Bekísértem a szállásra, majd lementünk a szabadstrandra ahol a többiek már javában fürödtek. Adelát -az egyik román kerékpárost- próbáltam bevezetni a gyorsúszás rejtelmeibe. Úsztunk egy jót, visszasétáltunk a szállásra. Vacsora után jól esett a pihenés.

Hatodik nap. Reggel a szokásos csoportkép elkészítése után Gyuri vezetésével elindultunk, az úti célunk Tiszavárkony (110 km) felé. A helyi bringásnak köszönhetően szinte végig a Tisza töltésén haladtunk, ami aszfaltozott, betonozott volt egy rövid 1.5 km-es szakaszt kivéve. Gyönyörködtünk a Tisza élővilágában, érdekes volt visszaemlékezni a máramarosi havasok között is találkoztunk már egyszer a folyóval ahol még a folyó a hegyek között kanyargott.

A híres abádszalóki szabadstrandon összevártuk a csapatot majd haladtunk tovább dél felé. A kiskörei vízlépcsőnél megálltam egy picit hogy lefényképezzem szemből a monstrumot, Magyarország egyetlen vízlépcsője. A hőség fokozódott, dél környékén Tiszasüly-nél megálltunk Gyuri felhívta a Gördögök klub elnökét hogy be kellene vinni az egyik társunkat Alexandrát Szolnokra mert nagyon elfáradt. Amíg vártunk a segítségre próbáltunk enyhíteni a tikkasztó hőség okozta forróságon egy nyomós kút vizével. Meglepődtem hogy a Tisza közvetlen közelében milyen klór ízű víz folyik az artézi kútból. Nem tartom magam finnyásnak, de fanyalogtam, a folyadék utánpótlás ebben a hőségben kritikus, ezért tetszik nem tetszik ittunk és feltöltöttük a kulacsainkat. Megjött az autó, Alexandrát a bringájával feltettük, és indultunk is mert hosszú volt az aznapi táv. Egy helyi vendéglőben megálltunk egy rövid pihenőre, Gyuri bringás barátja volt a tulajdonos és megvendégeltek minket hideg üdítővel. Szabó Jóska barátunk az üdítő helyett sört kért a pincértől, a végén meglepődött hogy kihozták neki egy tányéron a számlát külön, méltatlankodott is az őt ért hátrányos megkülönböztetésen . Szolnokon az ejtőernyős klubban megvendégeltek Gyuri kollégái üdítővel majd kikísértek a híres szolnoki repülőgép múzeumba izgalmas, alagutakkal tűzdelt kerékpárúton. Többfajta MÍG vadászbombázótól kezdve a 70-es évek utasszállítóin keresztül lelőtt német Messerschmidt vadászgépekig mindenfajta repülők megmutatott nekünk az idegenvezető, aki a kedvünkért nem zárt be délután 4-kor. Kedvesen végigkísérte a hőségtől kitikkadt csapatot és próbálta tömören összefoglalva elmondani a legérdekesebb látnivalókat/történeteket. Ennek a múzeumnak a megtekintéséhez legalább fél nap szükséges. Mi egy óra sétálás után elindultunk Tiszavárkony felé megköszönve a kedves és gáláns fogadtatást amiben részünk lehetett. 20 km után a nap végén megérkeztünk a szállásra, ahová a múzeumot kihagyók (Stevo, Jóska) már korábban megérkeztek. A közelben lévő  szabadstrandon lemostuk az út porát. Érdekes volt hogy ezen a helyen a folyó egészen keskeny (kb 150-200 m) viszont a sodrása meglepően erős. A parton egy vidám helyi kenus csapat is mellettünk táborozott. Adela észrevette hogy van egy gitár náluk, össze is haverkodtunk velük Adela, Misa és én is eljátszottunk néhány nótát a homokos parton. Marasztaltak bennünket viszont mi a vacsorára mindenképp vissza akartunk érni. A házigazda slambuccal próbált kedveskedni nekünk (bográcsban sült tészta szalonnával, hagymával), nekem már tavaly a hortobágyi marathonon sem nagyon nyerte meg a tetszésemet, és ez az érzés csak erősödött a vacsora után, maradtam a jól bevált zsíros kenyérnél. Gyuritól és a kerékpáros klub elnökétől elköszöntünk, megköszöntük nekik a túravezetést, a kerékpáros mentést, frissítőket, a repülőgép múzeumot. Idegenül ilyen vendégszeretettel és segítőkészséggel ritkán találkozhatunk.  Vacsora után feljött a kenus csapat a gitárral, viszont kezdődött a 200 férfi mell döntő ahol Gyurta aranyérmes lett. Mire kijöttem az udvarra a csapat lement az alagsori pincében ahol már szólt a hangos zene az lentről. Mi fent próbáltuk pengetni a gitárhúrokat, de a gazda szólt hogy 9 után a szomszédok miatt nem szabad. A fiatalok még diszkóztak de én 10 körül fáradtan lefeküdtem. A hőség miatt a szobák melegek voltak ezért muszáj volt szellőztetni, így viszont a szúnyogokat engedtük be. Egy idő után így is el lehet aludni, ha az ember kellően fáradt. Hajnali félnégykor a nyitott ajtó mögött valamennyien éktelen hangos kakas kukkorékolásra ébredtünk. A hajnal pírnak még híre sem volt de ez a kakas nekiállt teli torokból „ordibálni” ahogy Stanke mondta. Kilopakodtam a szomszéd csirkeólja mellé és megpróbáltam 2 marok folyami homokkal jobb belátásra bírni ezt a little red roostert. Sajnos néhány perc múlva újra kezdte. Félálomban tovább pihentünk a reggeli 7-es ébresztőig.

Hetedik nap. Egy idő után az ember érzi hogy most már jó lenne otthon lenni, az izmai reggel nyikorognak, kicsit nyűgösebben pakolja a cuccait, a fizikai kimerültség átterjed a pszichére is. Mindenki átéli ezt az érzést ki előbb ki utóbb. Ezen a reggelen már 8-kor 27 fok volt. Elindultunk Izsák felé a szokásos 3 csoportban, Stevo, Jóska, István korábban, a „főcsoport”, Alexandra, Dan a saját lassabb tempójában. Kecskemétig viszonylag eseménytelenül peregtek a kilométerek, leszámítva a hőség miatti néhány kulacstöltést. Szentkirályon ettünk dinnyét, megemlékeztem magamban a leghíresebb magyar ásványvíz szülővárosáról, de már indultunk is tovább. Kecskemét előtt ráfordultunk a 44-es főútra, ahol a forgalom az eddigiekhez képest jóval nagyobb volt. Az autók dudálása után észrevettük, hogy a túlsó oldalon jó minőségű kerékpár út van. Át is mentünk és azon haladtunk tovább a városig. Ott az elkerülőutat választották a vezetők. Ez utólag visszagondolva nem volt jó választás, nem láttuk a főteret, a híres harangjátékkal, Cifra Palotával, porlasztott vizes frissítőket amik a kánikulában biztos jól estek volna, és hosszabb is volt valamennyivel az út. A kerülés után a solti 52-es útra kanyarodva volt egy kellemetlen intermezzó. A 4 sávos nagy forgalmú úton 1 sávot elfoglalt a kerékpáros boly, ami miatt sok autós bosszankodott. Volt is igazságuk mert a másik oldalon kerékpárút haladt, ami viszont annyira gödrös egyenetlen és keskeny volt hogy a rövid kitérő után visszatértünk a főútra. Egy mitshubisi mikrobuszos nem elégedett meg a szokásos dudálással, mutogatással (térjünk le az útról), hanem rányitotta az egyik ajtót Misára aki a visszamutogatásban addig is kivette a részét. A következő piros lámpánál Misa leugrott a kerékpárjáról az autós meg kipattant az autóból kis híja hogy tettlegesség nem történt. Szerencsére visszarántották a többiek Misát. Az autós káromkodott, ahogy hallottam Misa is –bár én nem tudok szerb nyelven csak néhány szót- de a lámpa zöldre váltott és indulni kellett. Ez a 2-3 km-es szakasz után lekanyarodtunk a kerékpárútra s azon kizötykölődtünk a városból. Utána visszajöttünk megint a főútra a katasztrofális minőség miatt. A rekkenő hőség miatt megálltunk az ágasegyházi kereszteződés előtt egy rövid pihenőre. Majd kb 20 km után megérkeztünk Izsákra a helyi középiskola kollégiumába. Az első emeleti szobában elfoglaltuk a szállást, tisztálkodtunk lepihentünk vacsora előtt. Aggódtunk Dan és Alexandra miatt mert este 6-kor sem érkeztek meg. A vacsoránál derült ki hogy Dan GPS-e bevezette őket valami homokos mellékútra és kb 9 km tettek meg így….

A gondnokot megkértem hogy kapcsolja be a televíziót az olimpia miatt, lefitymálóan beszélt a sportról, megkértük zárja be az ajtó a kerékpárok miatt éjszakára, nem szükséges –állította. Reggel több kerékpárra és megjegyzést tett, mondtam Szabó Jóskának ez a férfiú annyira jól tájékozott hogy érdemes lenne magunkkal vinni hátha valahol még hasznát vehetjük…

Stanke-val besétáltunk a település központjába, ittunk egy sört, és figyeltük hátha megjön a román pár.Este vacsora után gyorsan elaludt mindenki. Az hiszem ezek a tikkasztóan forró délutánok, amiket végigkerékpározunk, sokat rontanak az amúgy sem kifogástalan fizikai állapotunkon.

Nyolcadik nap. Valamennyiünket felvillanyozta a tudat hogy ma meg fogunk érkezni Bonyhádra a túra végcéljához. Már előre örültem hogy találkozhatom ismét a szeretteimmel.

Induláskor csatlakozott hozzánk a helyi kerékpáros klub 5 tagja és elkísértek bennünket Kiskőrösig Petőfi szülővárosáig. Az egyikük -aki ironman versenyeken is indult – a mieinkkel együtt az élre állva a reggeli viszonylagos enyhe időben (27 fok) 30-as átlaggal húzta a bolyt.

Kiskőrösön a főtéren a kútnál a kulacsokat feltöltöttük, közben néhányan megnéztük a közelben lévő Petőfi emlékházat. A közös csoportkép elkészítése után az Izsákiak visszafordultak mi pedig megcéloztuk Kalocsát. A tempót tartva el is értük a gerjeni kompot. Az átkelés után a töltés melletti kisvendéglő fái alatt hűsöltünk, ettünk-ittunk. A szokásos dél táján beköszöntő kánikula miatt visszavettük a tempót 25-26-ra. Így indultunk Dunaszentgyörgy – Fadd irányába. Még a pihenő alatt megbeszéltük hogy Szekszárdnál nem a 6-os főúton megyünk tovább mert az igen forgalmas, hanem a szálkai mellékúton fogunk haladni. Faddon majd Tolnán áthaladva letértünk a palánki mellékútra és ezen keresztül megérkeztünk Szekszárdra ahol egy rövid pihenőt tartottunk a szálkai hegymászás előtt.

A pihenő alatt egy vidám Balatonra induló ifjú elkezdett velünk angollal kevert magyar nyelven beszélni, mivel a csoportban szerbül és angolul folyt a beszélgetés nem tudta hogy magyarokkal beszél mi pedig meghagytuk ezen hitében. Láthatóan felkészült a balatoni hétvégi bulizásra ahogy mutogatta a sörös és borosüvegeit miközben kortyolgatta az aktuálisan megbontottat. Nem mondom hogy üdén és frissen, de felcihelődött a megfáradt csapat és elindult a visszalévő utolsó 20 km-es távra. A városból kiérve a várdombi úton haladtunk a szőlőhegyek és az alisca domb mellett, majd ráfordultunk a szálkai mellékútra ami egy 3 kilométeres szerpentinnel kezdődött. Innen mindenki a maga tempójában haladt, megbeszéltük hogy a bonyhádi MOL kútnál bevárjuk egymást. A szálkai tó partján az árnyas fák alatt jobban esett a kerékpározás mint a nagy alföldi sík egyenes utakon. Mőcsényben megálltam felhívtam édesapámat hogy indulhat a behűtött borospalackokkal Bonyhádra a benzinkúthoz. Riasztottam Cseke Attila (Csekusz Hungaricus) barátomat hogy jöjjön fényképezni és hozzon valami harapni valót. Stankeval és Adelával érkeztünk meg a MOL kúthoz ahová megjött édesapám és a cimborám. A csapat boldog volt, örültünk hogy célba értünk és végig csináltuk ezt az emberpróbáló túrát. Ittunk a finom vörösborból rágcsáltuk a kekszet ami gyorsan elfogyott és engedtük hogy a győztesek érzése hatalmasodjon el bennünk: a fiatalabbak kézen álltak egymást emelgették, az „örök ifjak” koccintottak egymással . Felkerékpároztunk az evangélikus gimnázium kollégiumába ahol a túra vezetője Dani Attila megbontott az erre az alkalomra tartogatott pezsgőt és hangos hujjogás közepette megittuk + a hidasi vörösbort.

A többiek felpakoltak én büszkén vittem a táskámat édesapám kocsijához , ma már otthon alszom! Szavakkal el nem mondható érzés újra látni a szeretteimet.

Közben zajlottak az ezen a hétvégén megtartott Bukovina fesztivál rendezvényei, a kerékpárosok köszöntése délután 5-kor volt a program szerint, elindultunk fél ötkor, s leértünk időre. Felszólítottak bennünket a színpadra, a szervező Dani Irénke néhány szóban elmondta a túra célját és bemutatta a résztvevőket egyenként. Mindenkit nagy taps köszöntött és elismerés. Különös szellemi atmoszférája volt annak, ahogy ott a színpadon álltunk, mintha a múlt és a jelen találkozott volna össze.

A színpadon készült fényképfelvételeket visszanézve döbbentem vettem észre hogy a háttér dekorációban szereplő istensegítsi kinagyított bukovinai családi fényképen a nagyszüleim vannak nagynénéim, nagybátyáim. Sosem hittem a véletlenekben, a láthatatlan rendező megszervezte nekem hogy a nagyszüleim képe alatt kaphattam az elismerést és a fényképkészítő dédunoka a vele azonos nevű dédnagyszülőjét velünk együtt fényképezhesse le. Azt hiszem ennél szebb ajándékot nem is kaphattam! Elhoztam két marok földet Istensegítsről, olyan közösségben élhettem ebben a pár napban ami hasonló ahhoz ahol az őseink éltek Bukovinában: 5 székely falu a román és szláv (ruszin) tengerben. Átélhettük a túrán az egymásra utaltságot, a másik kultúrájának elfogadását, láthattuk egymás nagyszerű sportteljesítményét és megtapasztalhattuk, hogy a közös cél hogyan kovácsolja össze az egyébként nagyon különböző kultúrából és élethelyzetből jövőket is.

Ha végig tudtad olvasni ezt a hosszú beszámolót (ami csak szűk lenyomata az élményeknek) gratulálok , és kívánom hogy te is éld át ezt a személyeken túlmutató közösségformáló erőt amiről ez az írás is tanúskodik!

Székely tour 2012

158 Fénykép

A bejegyzés kedd, szeptember 4th, 2012 - 19:34-kor történt. Kategória: Nincs kategorizálva. Valamennyi hozzászólás követhető az RSS 2.0 hírforráson keresztül. Hozzászólás,vagy visszajelzés a honlapról