…mert egy kicsit bépiszkolták nevünköt,

de idővel bébizonyítjuk, hogy ezek rágalmak voltak

s akkor mü es felemelt fővel járhatunk…”


Gyakoriak voltak az összeköltözések, a rátelepítések. Voltak olyan családok, ahol kölcsönösen tudták tolerálni egymást, győzött az emberség. Lőrincz Imre „honfoglalása” – a helyzet visszásságával együtt – viszonylag egyszerűen zajlott, amikor, a kiutalási papírral, bement a majosi német házigazdához:

„…Hogy gondolom, ez a ház és a sok gazdasági épület a földből nőtt ki?

…Én tudom, milyen keserves házat építeni, mert én is sokat kínlódtam,

amíg felépült a bácskai házam, és pillanatok alatt ott kellett hagyni.

Erről mi nem tehetünk, ha így hozta a sors.

…Akkor az asszony, Kati néni, sírva fakadt… Én sem álltam meg sírás nélkül.

Erre azt mondja Henrik bácsi, akkor költözzenek be.”

A székelyek dunántúli megtelepedése természetesen több nehézséggel járt, egyáltalán nem volt zökkenőmentes. 1945. sorsfordító esztendő volt, gyökeres változást eredményeztek a politikai, társadalmi, gazdasági folyamatok. A beilleszkedés problémái több forrásból táplálkoztak s bár változásokhoz való idomulásban a bukovinaiak hajlandóságot mutattak, a bizonytalan körülmények rányomták bélyegüket további életükre és évtizedeket kellett még várniuk a megnyugvásra.

A telepítés a vidék néprajzi térképét gyökeresen átalakította. Az itteni magyarok és németek két évszázadon keresztül együtt éltek (Mária Terézia idején érkezett ide a német hospesek jelentős része), s abból, hogy a helybeliek részvéttel viselkedtek a németek iránt, azok kitelepítése folyamán, következett, hogy nagy előítélettel, sőt, lenézéssel fogadták a „csángókat”. Ezen általánossá vált elnevezés alá – az idő folyamán – a „felvidéki- vagy tiszántúli csángó” telepesek is beletartoztak, az őslakók viseletükért, beszédükért is csúfolták a székely jövevényeket. A félelmek mélyén gyűlő indulatok a bukovinai székelyek ellen fordultak, akik szétfeszítették az itteni kereteket, megbontották a vidék zártságát. E konfliktusok évtizedekre meghatározták az együttélés körülményeit147. (Magyarországi mércével mérve is jelentősek voltak e térség etnikumai között feszülő nézetkülönbségek, melyek még sokáig rányomták bélyegüket az együttélésre. Azonban a „legújabb” generációk már alig érzékelnek ilyenfajta ellentéteket, hiszen azok, az idő folyamán már eltűntek, feloldódtak.)

Az első együtt töltött évek még a helyezkedéssel, megállapodással teltek. A különböző származású telepesek valamelyest eltérően viselkedtek. Igaz, hogy a székelyek sem érezték magukat otthon – inkább csak a 60-as évektől kezdték meg az új lakóházaik gondozását -, aránylag ők maradtak meg legnagyobb számban a telepítésük helyén, ők bizonyultak a legállhatatosabbaknak. Hosszú ideig bizonytalannak érezte új lakhelyét a székelyek jelentős része. (Bácskában egyszer már beköltöztek a dobrovoljácok helyére, és most is mások házait vették birtokba.) A német kitelepítés viszonylagos megnyugvást jelentett ugyan, de a birtokviszonyok (téeszesítés) csak az ötvenes évek derekán rendeződtek, ekkor készültek el a telekkönyvek. Az esetleges további menekülésekre gondolván, még több helyen megtartották a szekerekhez készített ponyvákat. Az idegen világban, a német gazda házában, kezdetben úgy éltek, mint valami átutazók. Már Ortutay Gyula is kifejtette tanulmányában, hogy a székely vándorlás, a szervezetlen „futás”, a bukovinaiaknál jellegében emlékeztet – a már történelminek mondható – hontalansági, gyökértelenségi érzésükből fakadó állandó készenlétre. Nem is egy család, mozgatható holmijait összecsomagolva, azt, a „nagy futásra” készen tartotta. A magyar élethez való kapcsolódásuk alapján számukra merőben mások a megtelepedés formái, a „gyökeret verés” szemlélete.

Az ellenállás a telepesek elleni hírterjesztésben is megmutatkozott. Nagymértékben rontották megítélésüket a magukkal hozott trachomás betegségek is. Ez a fertőző „kereszt”, amelyet még Bukovinából cipeltek idáig (bácskai telepeiken is igyekeztek eltitkolni), valószínűleg a hosszú vándorlás és az alapvető higiéniai feltételek hiánya miatt terjedt el közöttük. A ma már csak hírből ismert trachoma szemgyulladással jár, a kötőhártya szemölcsösödése végül vakságig fajulhat. Letelepedésüket követően e kellemetlen betegségből sok évi orvosi kezeléssel sikerült csak kigyógyulniuk, és a jövő generációit már teljesen tünetmentessé tenni. Ez nem volt könnyű feladat, hiszen abban az időben az egész települési területen akadozott az orvosi ellátás, és pl. zöldkeresztes intézmény is csak egyetlen egy volt.

Gyorsan elterjedt az is, hogy a „csángók” lusták, nem akarnak dolgozni. Azt hangoztatták a helybeliek, hogy a székelyek a németek hátrahagyott hagyatékait felélve vándorolnak egyik helyről a másikra. Az a vád is érte őket, hogy nem értenek a gazdálkodáshoz, és nem veszik fel a versenyt a környék gazdáival. Kétségtelen, hogy az új környezetbe csöppenve „akklimatizálódásra” volt szükség. A zöldség- és gyümölcstermesztésben élen jártak Bukovinában, Bácskában tanultak a mezőgazdaság újabb technológiáiból, de tény, hogy a tejgazdálkodást és a szőlőtermesztést nem ismerték úgy, mint a németek. Tejgazdaságáról országszerte ismert volt az itteni német lakosság, de az állatállományban mutatkozott a háború okozta veszteség. A tejtermelési problémákat fokozta a gazdaudvarok kettős lakottsága (egyrészt az internálásból visszaszivárgott és befogadott németekkel, másrészt – főleg a telepítés második szakaszában jellemző – a hely szűke miatti, rátelepítéseknek köszönhetően lakhatott egy fedél alatt a német és a székely). A piaci tejtermelés szinte megbénult, hiszen kezdetben a székelyek is, gazdálkodásuk során elsődlegesen önellátásra törekedtek. Az istállózó szarvasmarhatartás völgységi színvonalára való átállás, annak átvétele, nem ment egyik napról a másikra, a 150 éves múltú vöröstarka tenyészanyagának szinten tartása, kezelése is nehéz „örökségnek” bizonyult. A célgépek rendszerszerű használatában (szecskázó, morzsoló, répaszeletelő), a tejkezelés- és feldolgozás szervezettségének megismerésében, akárcsak a direkt termős szőlőtermelés fortélyainak elsajátításában, segített a németek ezeréves tapasztalata. Domokos Ferenc hadikfalvi székely 1986-os visszaemlékezései alapján Füzes Miklós feljegyzései is megerősítik azt a tényt, hogy a fejlettebb német gazdálkodásból tagadhatatlanul nagyon sokat „loptak, lestek” el a betelepültek. A szakirodalom rendszerint egy bizonyos székely konzervativizmusról beszél – amit a társadalom szerves maradiságnak, a néprajzkutatók különleges hagyományőrzésnek neveznek-, amikor a székelyek mentalitásából fakadó, erős közösségi szellem előkerül.

Ők a tömérdek megpróbáltatást szinte biblikus hittel (mintha, már-már természetes állapotnak tekintették volna) viselték. A bukovinai székelyeket kemény fából faragták, de amire letelepedtek, mintha megcsappant volna az a hatalmas erő, ami idáig elvezette, éltette őket. A mezőgazdaságban összeállt kaláka ugyan újra működött a völgységi határokban, de az érezhető, általános bizalmatlanság – politikai türelmetlenség is -, növekvő ellenszenvet táplált a székelyekkel szemben. Valahogy a bukovinaiak vallásos, erősen érzelemittas magatartása is kezdett egyre idegesítőbb lenni a környezetükben élő közösségeknek.

Bodor György nagyon jól látta, hogy a székelységet sem gazdasági, sem kulturális szempontból nem szabad magára hagyni. Az önálló székely vármegye terve utópiának bizonyult, de a közösség védelmére létrehozták a Völgységi Telepesek Központi Szövetségét. A „mi”-tudatra alapozva – a bonyhádi Hónig-féle kastélyban tartott alakuló gyűlésen – jött létre az intézmény, a helyszín lett – a későbbiekben – az úgynevezett Székely Ház. A szövetkezet birtokba vett egy 150 holdas, kiosztatlanul maradt birtokot Tabód határában, és megindult a közös művelés (abban az időben talán, az első társasművelés alatt álló birtok volt ez). De a fordulat évében, 1948. májusában megszűnt a szövetkezet, hogy utat nyisson a későbbi új formáknak; a földműves szövetkezeteknek, a mezőgazdasági termelőszövetkezeteknek.

Kulturális szervezet megalakulása követte a gazdaságit. A völgység legnépesebb székely lakta településén, Tevelen, megalapították a Kőrösi Csoma Sándor Székely Tanintézetet.

Földi István igazgatósága alatt 1946. július 13-val indult a gimnázium működése, amely – az értelmiségiekben szűkölködő – a székely réteg jó képességű, szorgalmas tanulói számára biztosított képzést. A székely gyerekek közül községenként évente, átlagban 2-2 tanulónak kívántak lehetőséget adni beiskolázásra. A külön gazdasággal (36 hold föld, állatállomány) rendelkező és jól működő intézetet 1949-ben váratlanul bezárták163. A teveli székely internátusra pedig nagy szükség lett volna, hiszen diplomás, értelmiségi – a papokon és tanítókon kívül – nem akadt a székelyek között.

A Völgység az Észak-Mecsek lábánál nyílt bányák (Hidas, Nagymányok, Máza, Szászvár) vonzáskörzetébe tartozott. Óriási lendülettel fejlődött itt a bányászat a világháború után. A székelység ellenben – a Hidason letelepítetteket kivéve – a legkésőbb jelentkezett munkára a bányák fölvételi irodáiban. Történt ez azért, mert a kitelepítések után a németek azon csoportjai maradtak itthon, akik a népgazdaság érdekében kivételezett bányászok voltak.

Ráadásul a németek belső vándorlással rövid idő alatt odaköltöztek, ahol több munkalehetőséghez jutottak. Így kerültek Szászvárra, Mányokra, Bonyhádra, illetve a nagyobb városokba. A földjüktől megfosztott németek ipari vállalatok alkalmazottai lettek, és az 1940-es évek végén, valamint az 50-es években a különböző hivatalok, állami gazdaságok törzsgárdáit is ők alkották. A társadalmi-gazdasági változások így a régióban sajátos feltételek szerint zajlottak. Miközben a székelyek a földjeiket féltették, a környék gyáraiban, bányáiban, a szolgáltatásokban a német származásúak lettek az elnökök, a kis- és nagy vezetők, művezetők, brigádvezetők. A németség lett az iparosodás első vonalbeli munkaerőtartaléka is. Nem meglepő, hogy amikor a telepesek is munkát kerestek a gyárakban, bányákban, mindenütt német származásúak ültek a legjobb pozíciókban. Az 1959-ben megindított tömeges kollektivizálások a bukovinaiak tömbjét nagyrészt mezőgazdaságban találták. Még az 1964-es hidasi bányászfalu adatai is azt mutatják, hogy bár a bánya fizikai dolgozóinak több mint a fele székely, a vezető beosztásúak közül 20 németre csak 8 székely jutott, és az adminisztráción 4 német mellett mindössze 2 fő székely ült.

A 60-as évekre valamelyes rendeződött a helyzet. A második téeszesítés „egységesítette” a tulajdonviszonyokat, és úgy tűnt, hogy a székely ember biztonságérzete is javult (legalábbis úgy érezhette, hogy valamelyest törődnek vele). Forrai Ibolya úgy véli, hogy a székelyek dunántúli integrációja igazából innentől indult, ehhez az eseményhez köthető: „…elkezdtek tervezni, építeni, hosszabb távra berendezkedni”. Történt ez azzal együtt, hogy ekkorra mintha megfeledkezett volna a társadalom a bukovinaiakról. Ugyanis hátrányos helyzetük minden jellemzője tartósult. S bár az állatszámlálások akkori eredményei lényeges különbséget nem mutattak székely-német-felvidéki között – az életmódban, átrendeződésben jelentkező különbségek terén -, a családok mozgósítható tartalékaiban komoly eltérések rejlettek.

A letelepített székelyek (az erdélyi részekről „leszakadtakkal”) utoljára, nagyobb tömegben, a termelőszövetkezetek szervezése idején hagyták el otthonukat. Ebben az időszakban főként Budapest környékére vándoroltak, sokan a gyorsan terjeszkedő Érdre költöztek. A „társadalmasítás elmélyítése” a 70-es évek közepére némileg az ellentétek enyhülését is meghozta. Érdemes azonban megjegyezni – mint azt Domokos Ferenc szavai is alátámasztják -, hogy a székelyeknek nem nagyon akaródzott bemenni a téeszekbe. A szervezésben a németek jártak elöl, mégis a völgységi téeszek tömegeit a székelyek alkották, ők élték át legnagyobb számban azokat a lélektani terheket is (az eddigi adózások után), amik a gyökeres tulajdon- és munkaszervezet változásaival jártak.

A székelyek legbensőbb életének egyetlen szervezője mindenkor a család volt. A sok gyermekes családszerkezet, az „átmeneti” önellátó háztartás, a minimálisra visszafogott fogyasztás egyfajta kolonccá vált a jövőbe vezető úton. Az integráció előrehaladtával a hagyományos életmód felbomlásának folyamata is felgyorsult. Többen már az iparban kezdtek dolgozni, bejártak a városba. Ők lettek a bonyhádi cipő- és a zománcgyár betanított munkásai, de ők maradtak (a bányák bezárásáig) a hajnali bányászbuszok utasai is. A nők is kénytelenek voltak munkát vállalni, így munkába állásukkal felborult a régi, patriarchális családmodell. A bukovinai székelyek körében is megjelent a válás intézménye, sőt, „a tőlük eddig teljesen idegen” öngyilkosságok esetei is előfordultak, ami a térségre korábban már jellemző volt. Érdekes módon – a többi telepes jóval zárkózottabb lévén – vegyes házasságok először a székelyek és a németek között indultak meg178, ez a tendencia (különösen a rendszerváltás után) tovább erősödött.

Azóta, a kiöregedett nemzedékek helyén olyan generációk állnak, akik már teljesen hátat fordítottak az eddigi életüknek. Kultúrájuk városiasodott. Elhagyták népviseletüket, székelyes beszédmodoruk idomult, és sokan (sajnos) azt is letagadják, hogy székelyek. Ez némileg érthető, hiszen – bár az idősebbek ragaszkodnak szokásaikhoz, hagyományaikhoz, és sokan szeretnék, hogy a Kárpátokon túli, régi élet számos sztereotípiája, értéke, fordulata fennmaradjon, a Dunántúl más kultúrkör, más társadalom, mint Bukovina. Az első időkben még lenézték őket, és sokáig küszködniük kellett az előítéletek miatt, az attól való megszabadulásért.

Forrai Ibolya alapvetően három nemzedéket különböztetett meg, még 1987-ben írt munkájában, aszerint, hogy a székely öntudat miként változott a köztudatban:

„- a 60-80 évesek ragaszkodnak a megszokott formához, bár sok esetben elhomályosult vagy hitelét vesztette a tartalom. Az ő emlékezetükben élnek a gyakorlatból kikopott szokások is.

- a 40-50 évesek nemzedékénél már érezhetően erősebb mértékben befolyásolja az életmód változása a szokások életét: tartalmi és formai elszegényedést eredményezett.

- a fiatalabb generációknál (20-30 évesek) a szokások, hiedelmek gyakorlásának célja, jelentősége – ellentétes tapasztalati, érzelmi és értelmi tényekkel kerülve szembe – háttérbe szorult. Ez a szokások, szokáselemek megszűnéséhez vezetett.”

A jellemzésekből látszik, hogy a székelység asszimilálódott(-ik) környezetéhez, a mai életrendhez. Úgy tűnik lassan teljesen feledésbe mennek dalaik, meséik, népi szokásaik, és azokat csak az etnográfia és folklór korábban összegyűjtött anyagai őrzik. Vagy mégsem?!

A művelődés, hagyományőrzés ügyét olyan személyek szolgálták, mint Tamás Menyhért (könyveivel) vagy Sebestyén Ádám (népszokásokat bemutató együtteseivel). A művelődés igénye is egyre nőtt, így a törekvések nem voltak hasztalanok. 1969-ben a Magyar Televízió műsorára tűzte a kakasdiak (andrásfalvi székelyek) betlehemes játékát (emlékezetes az a „bizonyos” Röpülj páva tévés vetélkedő sorozat, amelyet az „andrásfalviak” meg is nyertek). A médiában való szereplések (a sikerek) a már-már elfeledett hagyományoknak, a feltörő büszkeségnek, az öntudatnak hatalmas lökést adtak. Elindult egy sajátos identitáskeresés, amelyből a fiatal nemzedékek is kivették részüket.

Először még csak egy-egy felállított székelykapu jelezte a környékre (Völgység) látogatóknak, hogy a területen kik is élnek. Némely – ügyes kezű, idősebb székely bácsi által faragott remekmű – székelykapu az idáig szunnyadozó emlékeket, az ősök tiszteletét, a már-már teljesen elszakadt szálakat kívánta „demonstrálni”, szimbolizálni. A székelykapu „dísze az életnek”.

Az 1970-es évektől felerősödő folklór mozgalmaknak köszönhetően egyre több -Bukovinából áttelepült – székely hagyományőrző közösség, népdalkör alakult (Izmény, Kéty Érd, Tevel…) és állította ismét „színpadra” a székely táncokat, vagy a székely csobányolást.

Ez a gyönyörű, karácsonyi (kalendáris) népszokás napjainkban újra reneszánszát éli, akárcsak a „székely lakodalmas”. A számos egyesület soraiban említést érdemel a Sebestyén Ádám nevét viselő kakasdi székely társulat. A teveli Székelykör mellett a Teveli Fiatalok Egyesülete fémjelzi az új generációk aktivitását (ők 2008-ban is bemutatják a hagyományos székely lakodalmast). Az izményi Székely Népi Együttes hagyományőrző „forgatókönyvé”-nek minden egyes székely népszokást bemutató játéka arany minősítést szerzett. És ne feledkezzünk meg az Érden működő – Kóka Rozália vezette – Bukovinai Székely Népdalkörről sem, akik a Völgységtől távolabb ápolják a népi kincseket.

A székely lakta községek „egészséges” rivalizálásának is köszönhetően, a kulturális mozgalmak terjedésével – főleg a rendszerváltás óta – hagyományosan megrendezik a bukovinai székelyek nemzetközi találkozóit is. Az évente ismétlődő többnapos és színvonalas rendezvényen a környező országok Bukovinából származó székely, illetve különböző etnikumhoz tartozó csoportjai képviseltetik magukat. Többször volt már Bonyhád is „házigazdája” a tartalmas előadásokból álló „seregszemlének”.

A bukovinai székely leszármazottak különféle hagyományőrző játéka, népi tánca, mindig meleg fogadtatásra számíthat. A szép hagyományok, a régi népszokások sora a székelység sorsát és tradícióit is példázza. Örömteli, hogy nem vesztek el teljesen – a több évtizedre „elfeledett” – sajátos népi kultúrájuk töredékei, és remélhetőleg az utókornak is továbbadják majd őseik örökségét.

Forrás: Lovász Lóránd főiskolai hallgató szakdolgozata

Oszd meg gondolataidat az oldal többi olvasójával!

CAPTCHA Kép
*

Current day month ye@r *