“Münköt anyánk megátkozott,

Mikor a világra hozott.

Azt az átkot mondta reánk,

Ország-világ legyen hazánk.”

Az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása után Bukovina Romániához került és ez nagy mértékben befolyásolta a bukovinai székelyek életét is. A helyi piacokon túl megnyíltak előttük Moldva, Besszarábia és Erdély felvevő piacai is. Ekkor vált a bukovinai székely gazdaságok jellegzetességévé a zöldség és gyümölcstermesztés, de leginkább a hagyma, a burgonya és a káposzta termesztése. A módosabb gazdák ebből, a szegényebbek pedig a ‘móduázásból’ éltek, azaz nyárra a moldvai nagybirtokokra szerződtek idénymunkára.

A 30-as évek erősödő nacionalizmusa azonban megváltoztatta a kedvező viszonyokat. A kül- és belpolitikai események hatására felborult a korábban harmonikus viszony Bukovina nemzetiségei között. 1940-ben elcsatolták Romániától Besszarábiát és Észak-Bukovinát, így a székelyek a határszélre kerültek. Ősszel megindult a németség kitelepítése, a helyükre besszarábiai és észak-bukovinai menekültek érkeztek. A hely azonban kevés volt, a román állam igényt tartott a székelyek házaira is. A magyarellenes propaganda már korábban megindul Románián belül – lehetetlenné tették a magyar nyelvű oktatást, a moldvai bojárok nem alkalmaztak magyar munkaerőt, a piacokon nem vásároltak magyar árustól – és ez csak tovább erősödött Észak-Erdély Magyarországhoz csatolásával.

Pál Ferenc erről így beszél: ” Hát menni kellett bizony. Immár nem bírtunk a románokkal. Ha kettő megkapott egy székelyt, mindjárt verekedés lett. Elvették a lisztet, a kukoricát leszedték a kocsiról, a tyiriásoktól a deszkát…..Apámék még a házukban laktak, mégis betelepedett egy besszarábiai család.

Ugyanakkor Magyarországon is megindul a propaganda a bukovinai székelyek hazatelepítéséről. Ennek legfőbb szószólója Németh Kálmán józseffalvi plébános, aki a 30-as évek végétől folyamatosan tárgyal a magyar kormányokkal és biztató szavakkal tér vissza a székelyekhez. 1940 szeptemberében, a magyar honvédség kolozsvári bevonulásakor több bukovinai fiatal hatalmas zászlóval jelenik meg a Főtéren: ” Bukovinai magyarok, mind egy szálig hazahozni őket! ” Ezt követően többen szólalnak fel a parlamentben a hazahozatal mellett.

Németh Kálmán ekkor már többször tárgyalt Teleki Pál miniszterelnökkel és propagandájának köszönhetően megindul az illegális áttelepülés. 1941 tavaszán körülbelül 4500 volt a bukovinai menekültek száma. Itt olvashatjátok Németh Kálmán leveleit.

Elvi döntés csak a minisztertanács 1940. november 15-ei ülésén történt. A magyar kormány a hazatelepítést egy, a német-román kitelepítési egyezmény mintáján alapuló román-magyar lakosságcserével akarta megoldani, ami egyben biztosította volna az áttelepülők ingó és ingatlan vagyonának kivitelét is. A jegyzéket 1941 februárjában juttatták el a román kormányhoz, amely azonban várakozó álláspontra helyezkedett.

A székelyek letelepítésével kapcsolatban több lehetőség is felmerült. Németh László elképzelésén túl, aki a Hortobágyra akarta telepíteni őket, egyik koncepcióból sem hiányzott a nemzetiségi stratégiát befolyásoló politikai töltet. A kormány létrehozott egy külön bizottságot, amely a telepítés Szolnok-Doboka megyei lehetőségeit vizsgálta. Itt a telepesek a híd szerepét töltötték volna be a székelyföldi és az alföldi magyarság között. Teleki miniszterelnök a Szatmár és Bihar megyei telepítést szorgalmazta. Ez azért is elfogadhatóbb megoldás lett volna, mert a bécsi döntést követően 36 szatmári községből telepedtek vissza Romániába a két világháború között ideköltöztetett földművesek. Így 27.193 kh termőföld maradt gazdátlanul 1883 lakóházzal.

Jugoszlávia lerohanásával és Teleki Pál halálával azonban egyre inkább felerősödött egy harmadik, a vezető katonai körökban uralkodó nézet, miszerint a székelyeket az amúgy is kedvezőtlen nemzetiségi adottságokkal rendelkező Bácskában kell letelepíteni, ahonnan a közeljövőben Werth Henrik vezérkari főnök 150.000, ún. nem őslakos délszlávot akart kitelepíttetni.

Telekinek köszönhetően már megindult a bukovinaiak Szatmár megyei letelepítése, minek folytán 1941 áprilisáig 200 családot költöztettek be a románok által elhagyott házakba. Jugoszlávia megtámadását követően azonban az április   28-i minisztertanács egyöntetűen elfogadta a bácskai telepítés koncepcióját. Tehát a kormány egyetlen tagja sem állt ki a székelyek kérése mellett, akik kompakt magyar területre való letelepítésüket kérték. A hazatelepítési kérdés benépesítési kérdéssé változott.

1941. május 11-én Magyarország és Románia aláírta a bukovinai székelyek áttelepítéséről szóló megállapodást. A megegyezés szerint a székelyeknek le kell mondaniuk állampolgárságukról, nem hozhatnak magukkal 2000 lejnél nagyobb összeget, mindössze háztartási felszereléseiket, személyes holmiaikat, ruhaneműt és kétnapi élelmet. Igás állataikat és gazdasági felszereléseiket is pénzzé kellett tenniük, a 2000 lej feletti pénzösszegeket a magyar nagykövetségen kellett letétbe helyezniük. Az öt község hátrahagyott birtokállománya 8557 kh, a lakóházak 78%-a két vagy ennél több szobás volt, összesen megközelítőleg 15,5 millió pengő. A magyar kormánynak tehát nem sikerült sem a lakosságcserével megoldandó telepítést, sem a bukovinai székelyek hátrahagyott értékeiért fizetendő kártérítést kiharcolnia.

A telepítést, ami május 10-től június 21-ig tartott, a Külföldi Magyarokat Hazatelepítő Kormánybizottság irányította. 19 család kivételével mindenki eljött Bukovinából, azaz 3279 család 13.200 fővel indult meg Bácska felé. Ez a szám tartalmazza a szatmári telepeseket is, akiket szintén a Bácskába hoztak át.

Mint a korábbiakból kiderült, a magyar kormány a bukovinaiakat a Délvidék nemzetiségi arányainak megváltoztatására akarta felhasználni. Velük együtt telepítettek ide 481 vitézi, 53 moldvai csángó és 46 katonacsaládot.

A telepeseket a dobrovoljácok házaiba telepítették le. Ezeket a dobrovoljácokat még a Szerb-Hortvát-Szlovén Királyság telepítette le ugyanazzal a céllal: megváltoztatni az etnikai viszonyokat. A Bácska megszállásával a magyar hatóságok rögtön hozzáfogtak kitelepítésükhöz. Az így felszabadult területekből 14 korábbi dobrovoljác falu és 35.000 kat. hold állt az új telepesek rendelkezésére.

Az áttelepülés útvonala.

A következők alapján osztották fel a rendelkezésre álló birtokokat:

1. A házastársak 3 kat. holdat kaptak.

2. minden szülői gondozásban álló gyermek után további 1-1 kat.hold járt.

A fentieken felül:

a. akinek Bukovinában 5-10kh ingatlana volt, további 2 kh-t,

b. akinek 10-20 kh ingatlana volt, további 4 kh-t,

c. akinek 20-30 kh ingatlana volt, további 8 kh-t kapott a Bácskában.

A különbségeket a földek nagysága között azzal magyarázták, hogy a bácskai földek jobb minőségűek. A földeket a székelyek nem ingyen kapták, hanem 47 év alatt kellett volna letörleszteniük az árát.

A házak állapota azonban nagyon rossz volt. Míg Bukovinában 2-3 szobás házakat hagytak hátra, addig a Bácskában a dobrovoljácok házai leginkább egyszobásak voltak és a gazdasági épületek is hiányoztak. Azonban nagy volt a lelkesedés. Mind a házak kijavításában, bővítésében, mind a földek megművelésében a székely kaláka és a honvédség folyamatos segítsége minden felmerülő gondot megoldott.

A bácskai beilleszkedés viszonylag gyorsan ment a székelyeknek, amihez mindenképpen hozzájárult a nagyon jó minőségű föld, a lelkesedés és nem utolsó sorban az állami segítség. Míg Bukovinában főként kertészkedéssel, zöldség és gyümölcstermesztéssel illetve fuvarozással foglalkoztak, itt át kellett térniük a bácskai gazdálkodásra. Legfőbb terményük a gabonaféléken túl a kukorica és az ipari növények termelése – cukorrépa, napraforgó, kender – lett. Itt ismerkedtek meg először a gépi termeléssel és a legmodernebb mezőgazdasági technikákkal.

Mindehhez az állam is nagy segítséget nyújtott. Megszervezték számukra a telepeken az egészségügyi hálózatot és az oktatást, óvodákat, napközis otthonokat létesítettek. Szakmai tanácsokkal a telepfelügyelők látták el őket, kiknek 25 holdas birtokaik mintagazdaságul szolgáltak, de emellett különböző tanfolyamokat is szerveztek nekik (ezüstkalászos tanfolyam, főzőtanfolyam).

Egy dolog azonban bántotta a székelyeket. Gáspár Simon Antal így elmélkedett: ” Azon gondolkodtam, hogy ez a Bácska kérdéses hely. Ezt a helyet egyszer lefaragták az ezeresztendős Magyarországról, és odaadták a szerbeknek. Vajon még egyszer nem kerül-e sor, hogy újra elveszik? ”

Dunántúl

Mire idáig érkeztünk,

reánk hullott még a Krisztus vére es,

annyit szenvedtünk. Méges! Hála legyen

a Jóistennek, immá itthon vagyunk, s magyarok vagyunk.

Gáspár Simon Antal félelmei beigazolódtak. 1944 októberében váratlanul megérkezett a kiürítési parancs: amilyen gyorsan lehet hagyják el házaikat és menküljenek észak felé. Nem tűrt halasztást az indulás, amit gyorsan fel tudtak pakolni a szekérre azt magukkal vitték, egyébként minden ott maradt: amit a három év alatt összegyűjtöttek és amit Bukovinából magukkal hoztak. Teljesen nincstelenül vágtak neki a féléves útnak, bele a bizonytalanba. Hazatérésük után három évvel teljesen nincstelenné és földönfutóvá váltak.  Sebestyén Ádám írása a menekülésről.

Kisebb csoportokra szakadtak szét. A Dunán Bajánál és Dunaföldvárnál keltek át, majd szétszóródtak a Dunántúlon. Németh Kálmán vezetésével Ercsi és Lovasberény környékén telepedet meg egy nagyobb csoportjuk, ezen kívűl Zalába, Vas megyébe, Győr környékére és Fehér megyébe is elvetődtek, de voltak akik már rögtön a Dél-Dunántúlon találtak ideiglenes szállást. Egy ötszáz családból álló csoport későn értesült a kitelepítésről, így ők már nem tudtak átkelni a Dunán. A szerbek csak 1945. februárjában engedik át őket a határon. Később őket telepítik le Bács-Bodrog vármegyében.

Szétrajzásukat lehetetlenség pontosan feltérképezni, de talán nem is olyan fontos. Lényegesebb az, hogy a szétszórtság ellenére mégis megmarad valamiféle kapcsolat a különböző csoportok között, mert letelepítésük hírére nagyon gyorsan reagálnak és értesítik egymást.

Meg kell említeni egy kisszámú, de annál tragikusabb sorsú csoport történetét is. Voltak olyanok, akik olyan későn értesültek a kitelepítésről, hogy már nem tudtak elmenekülni a szerb partizánok elől. Ezek közül többeket rövid időre kényszermunkára fogtak a szerbek, majd később elengedték őket. Sebestyén Ádám könyvében részletesen foglalkozik azon 42 hadiki, avagy újfutaki férfi sorsával, akiket a partizánok 1944. október 26-án vittek el Szabadkára, kényszermunkára. A pontos történéseket nem igazán lehet már felkutatni, csak a visszaemlékezések révén lehet valamiféle képet kapni az eseményekről. Egy biztos: a 42 férfit október 26-án elvitték és a hozátartozóik soha többet nem hallottak róluk. Kuruc Piusz, fogadjisteni székely, aki később fuvarozni volt kénytelen a szerb partizánoknak, azt  állítja, hogy az egyik partizán megmutatta neki azt a helyet, ahol a 42 férfivel megásatták a sírjukat majd belelődözték őket. Sebestyén Ádám pontosan felsorolja a 42 férfi nevét és adatait. A történtekkel Albert Gábor is foglalkozik könyvében.

A Dunántúlra kerültek élete is viszontagságos volt, nagyrészt a szabad ég alatt háltak vagy istállókban húzták meg magukat tavaszig. Természetesen volt sok jószándékú ember is, aki szállást adott az otthontalan családoknak, de tavaszra az egész bukovinai székelység teljesen lerongyolódott. Ezen túl még a háborút is el kellett viselniük.

Az ezt követő események és a bukovinai székelység történelmének ezen szakasza egy ember nevével fémjelezhető: Bodor György nevével. Bodor maga is székely származású, aki 1920-tól Pesten vállalt különböző ügyvédi-jogtanácsosi munkálatokat, majd csatlakozott Bajcsy-Zsilinszky Endre köréhez, amely uralkodó németellenes és forradalmi ideológiájával erősen befolyásolta későbbi működését. Tevékenységével kapcsolatban nagyon megosztott a szakirodalom vélekedése. Ezt a megosztottságot az a határozott, következetesen véghezvitt, ugyanakkor jogilag valóban megkérdőjelezhető célkitűzés okozza, amit leginkább saját szavaival lehet leírni: “Úgy éreztem, hogy a most kezdődő korszakban az érdekek nyers brutalitással ütköznek meg. Mindenkinek viselnie kell a sorsát, akár jó, akár rossz ez a sors. Viseljük mi ma, mint 400 esztendő óta annyiszor rossz sorsunkat a németek miatt, most hát viseljék egyszer ők is a magukét a mi javunkra.”

A székelyek dunántúli letelepítése szorosan összefügg a magyarországi németek kitelepítésével. A számukra juttatott föld és ház ugyanis mind a kitelepített svábok tulajdonában volt korábban. A németség háború utáni meghurcolása azonban nemcsak a székelyek letelepítésével függ össze, hanem sokkal messzebb nyúló szálai vannak és jóval jelentősebb erők állnak mögötte.

Füzes Miklós szavaival: “A front áthaladását követően csakhamar sor került a kollektív felelősségre vonás első állomására a “jóvátételi közmunkákra” történő elhurcolásra is.” A szovjet csapatok 0060. számú, 1944.december 22-én keltezett parancsa elrendeli a “német származású munkaképes személyeknek közvetlen mögöttes területen” való dolgoztatását.

Az Ideiglenes Nemzeti Kormány 1945. március 18-án megjelent 600/1945. M.E. számú rendelete a nagybirtokrendszer megszüntetéséről és a földmíves nép földhöz juttatásáról 4. paragrafusában kimondja, hogy ” Teljes egészében és a nagyságra való tekintet nélkül el kell kobozni a hazaárulók, a nyilas nemzetiszocialista és egyéb fasiszta vezetők, a Volksbund-tagok, továbbá a háborús és népellenes bűnösök földbirtokait. ” Az 5. paragrafus kimondja továbbá, hogy “Hazaáruló, háborús és népellenes bűnös az a magyar állampolgár, aki a német fasizmus politikai, gazdasági és katonai érdekeit a magyar nép rovására támogatta……, aki ismét felvette német hangzású családi nevét.”

Fehér István szerint a magyar kormány 1945 tavasza előtt nem tűzte napirendjére a magyarországi németség kollektív felelősségrevonásának és kitelepítésének a programját. A 600/1945.M.E. számú kormányrendelet is elsőssorban a Volksbund-tagokról és ezen személyek birtokelkobzásáról, de nem a kitelepítésükről beszél. Ennek megfelelően tavasszal meg is indulnak az ún. Volksbund-perek.

Fehér szerint a magyarországi németség kollektív felelősségrevonása párhuzamba hozható Benesék kassai programjával, ami kimondja, hogy a magyarság kollektíven felelős a második világháborúért, így örökre ki kell tiltani őket Csehszlovákia területéről. A kassai program 1945. április 5-én került nyilvánosságra, rá két napra a Nemzeti Parasztpárt fogalmazta meg a németek kitelepítésének a gondolatát. Ezen elgondoláshoz április 11-én csatlakozott a Magyar Kommunista Párt (MKP), majd ezt követően a Kisgazdapárt is. Csupán a szociáldemokraták határolódtak el a kollektív büntetés elvétől.

Látható tehát, hogy a korabeli vezető magyar pártok a székely-kérdéstől függetlenül jutottak el a németség kollektív felelősségrevonásának az elvéig. Később természetesen ennek végrehajtásában szerepet játszott mind a székely, mind a felvidéki és az egyéb helyről származó menekültek letelepítésének a kérdése is, de nem lehet egyértelműen ezen problémák rovására írni a németség kitelepítését.

A leglényegesebb okot, a nemzetközi és szovjet nyomást eddig még nem említettem, de ha kronológiai sorrendben akarok haladni, akkor számos, azt megelőző eseményről kell beszélnem.

A székelyek letelepítését Tolna megye kommunista főispánja kezdeményezte, amikor március 31-én kelt jelentésében csoportos letelepítésükről tett javaslatot a Megyei Földbirtokrendező Tanács vezetőjének. Ugyanakkor a telepeseket a megyei földhivatalnál április 18-ai megjelenésre, névjegyzék készítésére és gyors letelepülésre való felkészülésre szólította fel. Április 17-én az Országos Földbirtokrendező Tanács (OFT) is megkereste a Megyei Földbirtokrendező Tanácsot (MT) a bukovinaiak letelepítésével kapcsolatban: 3800 családot, 14.000 lélekkel kellene letelepíteni a “tolnavármegyei völgységi járásnak sváblakta községeibe, valamint az ezzel esetleg szomszédos területeken lévő sváb nemzetiségű községekbe.” Tehát a telepítések ilyetén elképzelése nem Bodor György ötlete volt, hiszen a fent leírtakban nemcsak az éppen Tolna megyében tartózkodókról, hanem mind a 14.000 bukovinairól van szó. Ugyanakkor az is látható, hogy az a koncepció sem tőle származik, miszerint a székelyeket a völgységi, németek-lakta falvakba kellene letelepíteni.

Tóth Ágnes szerint magát a telepítést és annak módszerét sem Bodor kezdeményezte, hanem egy már bevált módszert folytatott. Erről tanúskodik Várhegyi György és Horváth József május 9-ei jelentése is, melyben a Magyar Kommunista Párt (MKP) vezetőinek számolnak be tevékenységükről. Eszerint két hét alatt a 600/1945. M.E. számú kormányrendeletre hivatkozva több bukovinai székely családot telepítettek le a Lengyeli járásban. Az eljárás a következő volt: naponta a helyi rendőri szervek segítségével két-két falut vettek körbe. A falu lakosságát egy rétre terelve kiválogatták a pécsi Volksbund-lista alapján bűnösnek nyilvánított németeket és a lengyeli gyűjtőtáborba szállították őket családtagjaikkal együtt. A munkaképes személyeket kényszermunkára, a munkaképteleneket a közeli Györköny, Bikács és Németkér  sváb községekbe továbbították. A falvakba érkező székelyekből rögtön megalakították a nemzeti és a földigénylő bizottságokat. Munkájukban segítséget egyedül a Völgységi járás rendőrsége nyújtott.

Beszámolójuk szerint, két héttel tevékenységük megkezdése után érkezett meg Bodor telepítési megbízott. Később a panaszok sokasodásával a kommunisták tagadtak minden ilyen jellegű tevékenységet és minden felelősséget Bodorra, illetve a Nemzeti Parasztpártra (NPP) igyekeztek  hárítani.

Bodor György április 25-én érkezett Bonyhádra zsebében az Országos Földhivatal elnökének, egyben jóbarátjának, Kerék Mihálynak és a belügyminiszternek, Erdei Ferencnek a megbízólevelével. A megbízólevél azonban csak a telepítési munkálatok előkészítéséről szólt. Megérkezése után Bodor telepítési kormánybiztosnak nevezvén magát, rögtön lefoglalt egy irodát és kihelyezte rá a táblát: Földművelődésügyi Minisztérium Telepítési Hivatala. Tevékenységét kivonta minden, helyi, megyei vagy országos testület alól és június elejéig önkényesen irányította az eseményeket. Terve a következő volt: a Dunántúlon létrehozni egy egységes székely vármegyét, ahol a székelyek megtarthatják székely identitásukat és hagyományaiknak megfelelően a székely önkormányzatot.

Július 4-ei jelentésében így számol be Bodor György a végeredményekről: “Az említett huszonöt bonyhádvidéki községben végrehajtottuk a földreformrendelet 4-6 §-ait. Elkoboztuk a Volksbund tagok és bebizonyítottan fasiszta németek mezőgazdasági javait.” A 25 községben a földigénylő bizottságok 4400 gazdaság ellen nyújtottak be kobzási javaslatot és a vármegyei Földbirtokrendező Tanács ebből 4300-t el is fogadott. A községek területéből 30.000 kat. holdat koboztak el és 39.000 hold maradt a régi tulajdonosok kezén. A 4400 kobzásra került gazdaság tulajdonosainak helyére 2500 magyar családot telepítettek, ezeknek 90-95%-a bukovinai származású, a többiek horvátországi, illetve bácskai menekültek.

Bodor számára a legnagyobb nehézséget a Volksbund-tagok azonosítása okozta. Ennek megállapítására ő is a Kommunista Párt által megtalált pécsi Volksbund-listát használta, amely azonban saját bevallása szerint is elég hiányos volt. A régi földigénylő bizottságok, a nemzeti bizottságok, községi előljáróságok mind a helyi lakosságból alkultak, így ők természetszerűleg nem voltak hajlandók együttműködni Bodorral, sőt még akadályozták is annak munkáját. Ennek köszönhetően sok Bund-tag maradt ki a kobzásból, de saját bevallása szerint “egy-két elenyésző számú” sérelem esett a nem bundosok esetében is. Ezt azonban ő az ottani lakosság “bundmentő, szabotáló” magatartásának tudja be. A Hűségmozgalomhoz tartozókat sem lehetett pontosan azonosítani, mivel annak vezetői a listákat 1944. márciusa után elővigyázatosságból megsemmisítették, a nemzeti és a földigénylő bizottságok információit pedig Bodor megbízhatatlannak tartotta. Később az Országos Földbirtokrendező Tanács fel is oszlatja a német községekben a földigénylő bizottságokat. Ezek a telepesek tagjaiból fognak  újjáalakulni.

Bodor és a helyi rendőri szervek, amiket ozorai önkéntesekkel bővítettek ki, közösen állapították meg a másnapi teendőket, így senki sem sejthette, hogy melyik falu következik. A karhatalom kora reggel kivonult a kiválasztott községbe, megállapították a volksbundosok számát a pécsi lista, esetleg a helybeliek vallomásai alapján, majd ezt telefonon közölték Bodorral, aki rögtön a megfelelő számú székely családot küldte ki a helyszínre. A telepesekből megalakult új Községi Földigénylő Bizottságok a rendőrség listája alapján rögtön elkészítették a kobzási javaslatokat, majd azt megküldték a bonyhádi központba Bodornak.

A kitelepített németeket a közeli lengyeli táborba vitték, de ellentétben Várhegyi is Horváth működésével Bodorék nem szállították tovább őket kényszermunkára, sőt pár héten belül haza is engedték őket. A hazatérők azonban már kialakult helyzetet  találtak.

Az ideiglenes kitelepítésnek és az eljárás rohamszerűségének helyességét Bodor több érvvel is indokolja. Először, a német gazdák így nem tudták elrejteni köztudottan nagyszámú ingó vagyonukat. Ezek megmentése a telepesek számára nagyon fontos volt, hiszen mindenüket elveszítették a bácskai menekülés során. Másodszor, a mezőgazdasági munkák fennakadását is el lehetett kerülni. A kitelepítésre váró bundosok valószínűleg szabotálták volna a munkát, így azonban a helyükre kerülő székely telepesek rögtön folytathatták azt. Míg a telepítést követő – egyébként nagyon gyors – földosztás nem történt meg, a székelyek Bodor parancsára kalákában művelték meg a földet. Végül, a távollévő németek nem tudták akadályozni a telepítési munkálatokat és a személyes összetűzéseket is el lehetett kerülni.

A telepítés finanszírozására Bodor Pestről 2000 pengőt hozott magával, de ez nagyon hamar elfogyott. Ezután rendeletben utasította a földigénylő bizottságokat, hogy a szovjet, illetve a bolgár csapatok által igénybe vett és kifizetett jószágok árát, valamint a németek állatainak kényszervágásából befolyó pénzösszegeket a Telpítési Hivatal számlájára fizessék be. Ezek az állatok később amúgy is a székelyek tulajdonát képezték volna. A számlán összesen 200.000 pengő gyűlt össze, amiből 50.000-t a telepítésre költöttek el, a fennmaradó összeget pedig a később megalakuló Völgységi Telepesek Központi Szövetkezetének juttatták. A telepítésben segítséget nyújtó székely papok, tanítók és önkéntesek a legminimálisabb összegekért végeztek valóban áldozatos munkát. Bodor büszkén írja le, hogy míg a bácskai telepítés 1.500.000 pengőbe került, addig a dunántúlit a telepesek önköltségből állták.

A lengyeli táborban erőszakoskodásokra, testi fenyítésekre is sor került. A törvénytelenségek, visszaélések miatt is egyre több panasz érkezett mind Bodorhoz, mind a megyei szervekhez, de a budapesti kormányhivatalokhoz is. Később maga Bodor is elismerte eljárásának törvénytelen mivoltát, ugyanakkor szükségesnek és elkerülhetetlennek tartotta azt: “Kétségtelenül szabálytalan eljárás volt ez így. A Volksbund-vagyont igénybe venni és betelepíteni csak a kobzási határozatok után lehetett volna, itt pedig a betelepítés megelőzte a kobzási határozatokat. Az eljárás tehát törvénytelen – mondhatjuk úgy is – forradalmi volt. Előttem állott azonban az alternatíva: vagy végrehajtom a telepítést, és utólag törvényesítem a befejezett tényeket, vagy visszatérek dolgomvégzetlenül. Én az előbbi megoldást választottam.”

Az atrocitások egyre nagyobb port kavartak fel és ez kényelmetlen lett már a kormány számára is. Május 14-én pártközi értekezleten foglalkoztak a bukovinai székelyek elhelyezésének problémájával. Erdei Ferenc, belügyminiszter  megállapította, hogy ugyan a Földművelődésügyi Minisztérium, a Földhivatal és részben az ő bizonyos mértékű megbízásával működik a letelepítés Tolna megye 22 községében, de Bodor eljárását és az egész korábbi telepítési akciót elhibázottnak minősítette. Ennek ellenére Bodor visszahívásáról és a telepítések leállításáról nem született döntés.

Májusban kétszer is felhívták Bodort Pestre és éreztették vele nemtetszésüket: “Erdei hűvös volt, úgy látszott, hogy kellemetlen neki már ez az egész székely telepítési ügy, bár akkor még azt mondotta, hogy kénytelenek vagyunk tovább vinni a dolgot, miután benne vagyunk abban.” Másodszori ‘beidézésénél’ viszont közölték vele, hogy elveszik tőle az ügyet és megtiltották neki, hogy visszautazzon Bonyhádra.

Ekkor már a jogi keretek is mások. Az Ideiglenes Nemzeti Kormány 1945. május 4-én kiadja a 1.710/1945. M.E. számú rendeletét a Népgondozó Hivatal felállításáról, ami május 10-én lép érvénybe. A rendelet többek között kimondja, hogy a Népgondozó Hivatal feladatkörébe tartozik a menekült vagy áttelepített személyek le-, illetve a fasiszta németek kitelepítése. A telepítések spontán jellege ezzel véget ér és Bodor működése is illegálissá válik.

Bodornak sikerül tárgyalnia Veres Péter parasztpárti képviselővel, aki keresztülviszi, hogy visszatérhessen Bonyhádra. Május 28-án kapja meg a megbízását megszüntető hivatalos parancsot azzal a szóbeli kiegészítéssel, hogy a megkezdett munkát a 25 községben fejezze be. Bodor vissza is tér Bonyhádra, a hivatalát megszüntető parancsot egész egyszerűen nem mutatja meg és 4-5 nap alatt rohamléptekben fejezi be küldetését.  A 25 falu mellett még hat községben telepít le székelyeket, ezt azonban már nem írja meg jelentésében. Ezekben a falvakban nem is maradnak meg véglegesen a székelyek.

Már csak egy dolog volt hátra: a Községi Földigénylő Bizottságok kobzásait el kellett ismertetni a Megyei Földbirtokrendező Tanáccsal (MT). A rendelet úgy szólt, hogy ha az MT 3 napon belül nem érvényteleníti a kobzási javaslatot, akkor az hatálybe lép. Ezért Bodor a 4400 kobzási javaslatot, amik ellen 2000 fellebbezés érkezett, egyszerre, június 9-én 3/4 12-kor nyújtotta be az MT-hez. Rögtön utána a Tanács összes tagjának meghívót nyújtott át a június 10-én tartandó hidasi templomszentelésre és a Völgységi Telepesek Központi Szövetkezetének azt követő alakuló ülésére. A Tanács tagjai tiltakoztak és rövid haladékot kértek, de ezzel együtt sem tudták befejezni a munkát. Mindössze 100 fellebbezést tudtak elbírálni, így június 14-én 4300 kobzási javaslat lépett érvénybe.

Annak érdekében, hogy a székelység a későbbiekben is képviseltethesse akaratát, Bodor még távozása előtt egy szövetkezetet hozatott létre velük. 1945. június 10-re mind a 25 községből küldöttek érkeztek Bonyhádra a Székely Házba, de eljöttek az ideiglenesen betelepített hat székely falunak a képviselői is. Kilenc órakor megalakult mind a 31 község földművesszövetkezete, majd tíz órakor kimondták a Völgységi Telepesek Központi Szövetkezetének megalakulását. A Szövetkezet, bár a földreformrendelet 15. §-a csak erre adott engedélyt, nemcsak mint gazdasági, hanem mint értékesítő, beszerzési, fogyasztási szervezet is kívánt működni. Bodor ezzel a székelység társadalmi és politikai érdekvédelmét is biztosítani akarta a Népgondozó Hivatallal, a Megyei Földbirtokrendező Tanáccsal, a helyi szervekkel, illetve a lakossággal szemben, ugyanis ekkorra már: “A honfoglalás annyi érdeket sértett meg, hogy a székelység ellneszenvessé vált. Tudtam, hogy ennek megszűnésére évekig kell még várni……Féltem attól, hogy ha már most sorsukra bízzuk őket, még minden széteshetik.”

A telepítést az NPP és az MKP támogatta a legaktívabban, viszont a szociáldemokraták már korábban kifejezték nemtetszésüket, és júniusra már a kisgazdáknak is komoly fenntartásaik voltak. Bodor, maga is párttag lévén, még június 10-én elfogadtatta a székelyekkel, hogy a politikai támogatottságot biztosítandó kollektívan csatlakozzanak a Nemzeti Parasztpárthoz.

Ezzel lezárult a székelység letelepítésének első fázisa, amely Bodor György nevéhez fűződik. Az eljárás valóban nem volt törvényes, ezt maga Bodor is elismerte, de a vezető politikai erők mégis szemet hunytak felette,  hiszen ők sem tudtak más megoldási lehetőséget nyújtani. Bodor ezt a tehetetlenséget használta ki és egy már korábban megkezdett eljárást folytatva valósította meg terveit. A Völgységben ekkoriban az ő szava döntött, a rendőrség az ő hivatalos utasításaira, maga pedig a Földművelődésügyi Minisztérium megbízólevelére, illetve a 600/1945.M.E. kormányrendelet 4-5 §-ára hivatkozott. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy Bodor végrehajtotta azt a törvénytelen és felettébb kényelmetlen feladatot, amit  mindenki más csak szóban támogatott és fogadott el.

A székelyek letelepítése Bodor György munkájával még nem fejeződött be, az az időközben megalakult Népgondozó Hivatalra várt. Az Ideiglenes Nemzeti Kormány 3820/1945. M.E. számú rendelete az 1710/1945. M.E. számú rendelet 2.§-ának 5. pontja alá eső személyekre vonatkozó intézkedésekről és a Népgondozó Hivatal hatáskörének kiterjesztéséről meghatározza azon járási bizottságoknak a működését, amik a Volksbund-listák pontos kivizsgálására hivatottak. A rendelet május 28-án született, de csak július 1-én lett kihirdetve.

Ezáltal törvényesen lett szabályozva a Volksbund-listák pontos meghatározásnak módja. Csak ennek a törvénynek a hatályba lépte után lehetett volna megkezdeni a kobzási és kitelepítési eljárásokat. Bodor ezzel kapcsolatban úgy védekezik, hogy később a Népgondozó Hivatal által a Volksbund-listákra felvett személyek száma és azok vagyona jóval nagyobb, mint az általa meghatározott, ami egyben eljárásának mértékletességét is bizonyítja.

Bodor megtartott szalonképességét jól bizonyítja, hogy a július 4-én tartott pártközi értekezleten a szociáldemokratákon kívűl mindegyik párt elfogadta a telepítésről szóló jelentését, és az abban megfogalmazott javaslatokat megfontolás tárgyává tették. Többek között javasolta, hogy a helyi rendőri szervek csak telepesekből állhassanak, illetve a németek politikai jogait korlátozzák, azaz ne vállalhassanak szerepet a földigénylő és a nemzeti bizottságokban.

A Népgondozó Hivatal telepítései sokban igazodtak a Bodor-féle eljáráshoz. A július 4-ei jelentésében tett javaslatokat a gyakorlati élet is igazolni látszott. A Népgondozó Hivatal Dél-magyarországi Kirendeltségének Baranyavármegyei Kerülete 1945. július 2-án kelt jelentése kéthetes tapasztalatokra támaszkodva indítványozta a németek lakta települések földigénylő bizottságainak a felszámolását és a telepesek tagjaiból illetve a környék magyar-lakta falvainak lakosságából való újraalapítását. Arra hivatkoztak, hogy a régi bizottságok részrehajlóak a helyi svábsággal szemben. A meghatalmazást elnyerte a kerületvezető és ezután kezdte meg a telepítési munkákat. A jelentés továbbá beszámolt arról, hogy a kobzások az eredetinek a két, illetve háromszorosára növekedtek, így lehetőség nyílt a földnélküli magyarság nagyobb arányú földhöz juttatására. A módszer tehát nem sokat változott.

A Népgondozó Hivatal bukovinai székelyeket érintő telepítései leginkább a Baranya megyei német falvakat érintették, hisz a Tolnai megyei telepítés lehetőségeit Bodor már szinte teljesen kiaknázta. 1945 végéig nagy mozgásban vannak a még le nem telepített székelyek, számos helyről továbbtelepülnek, vannak akik többször is helyet változtatnak. Jó példa erre annak a 93 családnak az esete, amelyek először a tolna megyei Majos községben telepedtek le, onnan április 24-én Grábócra telepítették át őket, majd július 1-én Vaskútra mentek, augusztus 19-én pedig a baranyai Egyházaskozáron tűntek fel ismét, hogy végül szétszórják őket a környező székelylakta falvakba. Vaskútról Hercegszabarra is érkeztek székely családok, ugyanakkor Bonyhádról éppen Vaskútra költözött át több család. A székelyek népmozgásait a Népgondozó Hivatal is csak nehezen tudta nyomon követni, a helyzetet még maguk a körzetvezetők sem látták át. A helyváltoztatásoknak több oka is lehetett: rokoni, felekezeti kapcsolatok, összetűzés a helyi svábsággal vagy a helyi vezetőkkel, az adott község telítettsége vagy egész egyszerűen valamilyen egyéni ok. A székelyek dunántúli elhelyezkedése 1945 végére mégis befelyeződött.

1945 végén a bukovinai székelyek túlnyomó része a Dél-Kelet Dunántúlon 28 tolnai és 7 baranyai községben helyezkedett el . Egy kisebb csoportjuk viszont a Duna-Tisza közén Bács-Bodrog vármegye 3 településében rekedt. Ennek a csoportnak a magját azok a családok képezték, amelyek 1944 októberében túl későn értesültek a kitelepítésükről, így ők már nem tudtak elmenekülni a szerb partizánok elől. Végül 1945. februárjában utasították ki őket az országból és Szegeden keresztül irányították őket Bács-Bodrog vármegye német-lakta falvaiba. Letelepítésükkel Tótik Károly telepfelügyelőt bízta meg az alispán. Később néhány család a helyi lakossággal történt összetűzés miatt a Dunántúlra távozott, de onnan is érkeztek családok a 3 községbe.

A székelyeknek számos problémájuk akadt a helyi lakossággal. Legtöbbször a falvak magyar lakosai is inkább a németek pártján álltak. A lengyeli táborból hazaengedett németeknek nem volt máshova menniük, mint régi otthonaikba. A székelyek beengedték ugyan a házakba a volt tulajdonosokat, de nem csoda, hogy ha ilyen körülmények között számos konfliktus támadt közöttük. Az ellentétek mellett a székelyeket nagyon zavarta, hogy ismét mások házaiba telepítették be őket. Többször vetették fel ezt a problémát Bodornak is. Sokáig nem érezték magukénak az újonnan kapott házakat, főleg ha még benne is lakott az előző tulajdonos.

A székelyek és más telepesek nyugodt életének biztosítása érdekében a Népgondozó Hivatal igyekezett a telepesek házaiból a németeket kilakoltatni, de sokszor kellett összeköltözteni őket. Ezt nevezték rátelepítésnek. A két család számára egymást elviselni emberpróbáló feladat lehetett. Voltak olyan családok is, ahol az emberség győzött a körülményeken és kölcsönösen tolerálták egymás helyzetét. Ilyen lehetett Lőrincz Imréék portája is. Talán csak a szavaiból áradó emberség adhat egyedül feloldást a kialakult helyzet visszásságára: “Veszem a kiutalási papírt, bemegyek a házigazdához, Musch Henrikhez, és mutatom neki. Nem is tiltakozott, hát ha így van, akkor így van, de felesége elkezdett vitatkozni németül. Hogy gondolom, ez a ház és a sok gazdasági épület a földből nőtt ki? Mi ezért meg kellett dolgozzunk! Akkor elmondtam nekik, hogy mi is elhagytuk a házunkat, először Bukovinában, másodszor pedig Bácskában. Én tudom, milyen keserves házat építeni, mert én is sokat kínlódtam, amíg felépült a bácskai házam, és pillanatok alatt ott kellett hagyni. Erről mi nem tehetünk, ha így hozta a sors. A mádéfalvi veszedelemkor az őseink a németek elől ki kellett bújdossanak a hazájukból, most itt vagyunk mi, és maguknak kell elbujdosniok. Erről nem tehetnek sem maguk, sem én nem tehetek semmit. Akkor az asszony, Kati néni sírva fakadt, meg az embernek is potyogni kezdtek a könnyei. Én sem álltam meg sírás nélkül. Erre azt mondja Henrik bácsi, akkor költözködjenek be. Ennyi volt a honfoglalás.”

V.Kápolnás Mária szavaival: “Nem a székelyek hibája és akarata űzte el otthonaikból a németeket, náluk sokkal hatalmasabb erők irányították az eseményeket. Mindkét nép a történelem kegyetlenségéből került ebbe a magalázó és mindenki számára nehezen megbocsátható helyzetbe.”

Itt kell kitérnem újra a németek kitelepítésének kérdésére. Az 1945. július 17. és augusztus 2. között tartott potsdami értekezleten a szövetséges hatalmak kimondták a német nép kollektív bűnösségét és a Lengyelországban, Csehszlovákiában és Magyarországon maradt német lakosságnak Németországba történő áttelepítése mellett határoztak.

Ez alapján 1945. augusztus 2-án a Szövetséges Ellenőrző Bizottságtól (SZEB) utasítást kapott a magyar kormány, hogy Magyarországról mintegy 400-500.000 németet kell kitelepíteni. Fehér István számításai szerint Magyarországon 1945-ben a legoptimálisabb esetben sem lehetett több 380.000 németnél: az 1941-es népszámlálás szerint a magyarországi németek száma 470.000, de a háborúban többen elestek, hadifogságba kerültek, nyugatra menkültek vagy szovjet munkatáborokba kerültek, így számuk jelentősen leredukálódott. Honnan hát ez a 500.000-es szám? Itt újra felmerül a németség kitelepítésének és a csehszlovákiai magyarok kérdésének a párhuzama A Csehszlovákiából kitelepítendő magyarok száma éppen 500.000 fő. Hiába készítenek Tildyék egy 303.400 főből álló kitelepítési listát, a SZEB ezt nem fogadja el, így az 1945. december 29-én hatályba lépő 12.330/1945. számú kormányrendelet a magyarországi német lakosságnak Németországba történő áttelepítéséről az 500.000-es számot kell, hogy tartalmazza. A rendelet a kollektív büntetés talaján áll, és minden olyan magyar állampolgárt érint, aki az 1941-es népszámláláskor magát németnek, illetve német anyanyelvűnek vallotta. Ez valószínűleg a nemzetközi nyomásnak köszönhető, mert a korábbi rendeletek csak a fasiszta németek meghurcolásáról szólnak.

A magyarországi németség internálásának ügyét az 1950. március 20-án érvénybe lépett 84/1950. M.T. számú rendelet zárta le. A magyarországi részadatok összesítése alapján az NSZK és az NDK területére 1945 után kitelepített németek száma 185.000 fő. Helyükre kerültek az ország különböző tájairól áttelepített földnélküliek, a felvidéki magyar telepesek, az Erdélyből, Szerbiából, Horvátországból, Kárpát-Ukrajnából érkezett menekültek és a bukovinai magyarok. Ezeknek a telepítéseknek a hátterében világpolitikai érdekek álltak, és mind a be-, mind a kitelepítettek ezeknek az érdekeknek voltak az áldozatai.

Dél-Kelet Dunántúlon a székelyek betelepítése mellett jelentős a máshonnan származó telepesek száma is: a Felvidékről 4573 család, 17.356 fővel érkezett, de jöttek menekültek Horvátországból, Erdélyből és Moldvából, illetve az országon belülről is. Dél-Kelet Dunántúl lakossága 1949-ben 994.941 fő és ebből a telepes száma 83.821 fő,azaz az összlakosságnak 8.4%-át teszik ki.

A közel 14.000 bukovinai székely telepest 1945-ben Tolna vármegye 28, Baranya vármegye 7 és Bács-Bodrog vármegye 3 településén telepítették le. A 3821 család összesen 34.593 kat. hold terjedelmű birtokban részesült. A családok száma a bácskaihoz képest jelentősen megnőtt. Ennek az az oka, hogy a fiatalok a saját birtokhozjutás érdekében nagy számban kötöttek házasságot. A házak állapotával és nagyságával is elégedettek voltak a székelyek, hiszen a sváb jómód megengedhetett 4-5, de akár 5-7 szobát is.

1946-ban megszűnt a Népgondozó Hivatal és feladatát a Megyei Földbirtokrendező Tanács vette át. Ennek megbízásából készítették el a földigénylő bizottságok 1947 júliusában a következő összeírást. A táblázat nem tartalmazza az ún. “Dévaiakat”, akik mint korábban Bukovinából Erdélybe telepítettek 1945-46-ban csatlakoztak a bukovinai telepesekhez. Nem tartalmazza azt a 42 családfőt sem, akik a bácskai menekülésnél tűntek el.


A bukovinai székelyek telepítési helyzete

1947 júliusában Tolna, Baranya és Bács-Kiskun megyékben

KÖZSÉG CSALÁD HÁZ FÖLD KAT.HOLD
TOLNA megye
Aparhant 116 116 1129
Bátaszék 145 143 966
Bonyhád 79 70 790
Bonyhádvarasd 111 111 1201
Cikó 151 151 1497
Diósberény 27 27 323
Duzs 44 44 341
Felsőnána 89 89 867
Györe 17 16 157
Hőgyész 83 83 837
Izmény 106 102 867
Kakasd 165 165 1325
Kalaznó 110 110 1146
Kéty 167 167 1351
Kisdorog 126 117 1188
Kismányok 71 68 701
Kisvejke 11 10 84
Lengyel 62 62 692
Majos 104 104 1097
Mőcsény 52 52 505
Mucsfa 69 69 775
Nagymányok 19 19 177
Nagyvejke 34 34 353
Tabód 31 31 282
Tevel 276 276 2635
Varsád 65 65 856
Závod 110 103 936
Zomba 165 163 1429
ÖSSZESEN 2605 2567 24511
BARANYA megye
Egyházaskozár 5 5 60
Hidas 250 247 2050
Himesháza 82 80 800
Palotabozsok 101 94 989
Somberek 79 77 758
Székelyszabar 85 85 670
Véménd 114 114 935
ÖSSZESEN 716 702 6262
BÁCS-KISKUN megye
Csátalja 180 174 1260
Gara 198 186 1589
Vaskút 122 92 973
ÖSSZESEN 490 452 3842

Forrás : Sima Péter egyetemi hallgató

Wikipedia

2 hozzászólás “Áttelepülés”
  1. superiAmC szerint:

    Гуглил сейчас в поисках реферата, попал на ваш блог и не смог удержаться, чтобы не скопи-пастить пару постов. И этот взял. :)

    P.S. Довольно интересно будет видеть в списке использованной литературы ссылку на блог ))))
    P.P.S. Ах да, домашняя страничка моя, ето не спам :)

  2. dollarhouse szerint:

    Контент интересный,почерпнул много нового.
    всем рекомендую для прочтения.

  3.  
Oszd meg gondolataidat az oldal többi olvasójával!

CAPTCHA Kép
*

Current day month ye@r *